A román-magyar történelemben és a diplomáciai kapcsolatokban az időzítés sokszor nem volt megfelelő. Az időbeli eltérések, eltolódások, csúszások, késlekedések kioltottak jó kezdeményezéseket, őszinte szándékokat, és meghiúsították a két nép egymáshoz való közeledését.
Ez jutott eszembe, miközben Radu Gârmaceat, a Humanitas Kiadó főszerkesztőjét hallgattam azon a könyvbemutatón, amelyet a kiadónak a bukaresti Cișmigiu park melletti könyvesboltjában tartottak csütörtökön este. Tavaly év végén jelent meg a Bárdi Nándor és Pál Judit történészek által szerkesztett A lövészárkokon túl – Hogyan élték meg az erdélyi magyarok a Nagy Háborút és Trianont (Dincolo de tranșee: Cum au trăit maghiarii din Transilvania Marele Război și Trianonul) című román nyelvű kötet a Humanitas gondozásában. Ez a vaskos, 500 oldalas dokumentumkötet személyes vallomásokat, korrajzokat tartalmaz arról, hogy a társadalom különböző rétegeihez tartozó korabeli magyarok hogyan látták az első világháború eseményeit, hogyan élték meg Trianon következményeit. A kiadó főszerkesztőjétől megtudtuk, hogy ez a magyar vonatkozású kötet egy nagyobb sorozat része, amely 2014-ben indult az I. világháború kitörésének centenáriuma alkalmából, és azóta több mint húsz kötet jelent meg. Ennek a könyvnek eredetileg 2018-ban kellett volna elkészülnie, de Gârmacea elmondása szerint erre nem volt lehetőség, mert alapos előkészítést igényelt. Mint elmondta, legalább kétszer több dokumentumot összegyűjtöttek a szerkesztők, és ebből az eredeti válogatásból alakították ki a kötet végső formáját, felére csökkentve az anyagot. A főszerkesztő ezt azzal magyarázta, hogy a kiadó egy tömör, olvasmányos kötetet akart az olvasók kezébe adni, amelyből a különböző egyéni beszámolókon keresztül a román olvasó átfogó képet kaphat arról, hogy miként csapódtak le a korabeli események az akkor élő emberekben, mit jelentett számukra az akkori drámai változás.
A könyvet bemutatók közül Daniel Cain történész, a sorozat gondozója mutatott rá arra, hogy a román történetírás tradicionalista irányzata igen sablonosan kezeli Erdély román megszállását az I. világháborúban. Emellett a hivatalos román történelemben alig jelennek meg a kisebbségek, és a román történészek általában keveset tudnak Erdély történelméről, az Erdélyi Fejedelemségről, Erdély korabeli közigazgatási szerkezetéről. A könyv érdemeként emelte ki, hogy ezek a személyes vallomások emberközelbe hozzák az akkori eseményeket, lehetővé teszik a román olvasónak, hogy átérezze mindazt, amit a magyarok megéltek az események forgatagában.
Sabina Fati újságíró azt emelte ki, hogy a könyv túlságosan vastagnak is tűnhet a mai ember számára, de véleménye szerint valójában nem elég vaskos, hiszen belőle tanulni tudunk azokról a háborúkról, amelyek a múltban történtek, de azokról is, amelyek következnek vagy amelyeknek szemlélői voltunk. Ez utóbbiak közül példaként a koszovói háborút említette. Úgy vélte, hogy a könyv kiindulópontja lehet a román-magyar megbékélésnek, amelyről egy időben sok szó esett, főleg akkor, amikor a döntéshozók valóban tartottak egy esetleges román-magyar etnikai konfliktustól. Marian Voicu televíziós újságíró is azt hangsúlyozta, hogy a románok soha nem törekedtek arra, hogy átérezzék, mit jelentett a magyarságnak Trianon óriási traumája. Szerinte ez a könyv hozzájárulhat ahhoz, hogy a románok segítsenek a magyaroknak a történtek feldolgozásában, ami mindkét fél javára válna.
A könyvet bemutató meghívottak fel is olvastak az emlékekből. Elhangzottak részletek Bánffy Miklós és Janovics Jenő vallomásaiból. Ez utóbbi például azt a drámai eseményt írta le, hogy miként kellett átadnia Kolozsvár magyarságának a Nemzeti Színház épületét a román hatóságoknak.
Csak remélni tudjuk, hogy a román-magyar kapcsolatokban tapasztalható fáziseltolódások és késlekedések - amelyek tulajdonképpen kórtünetei ennek a viharos és bonyolult viszonynak - nem fogják végleg elásni az őszinte megbékélés reményét. Tény, hogy 2018-ban sokkal nagyobb hatása lett volna ennek a kötetnek. De talán most sem késő hírül vinni, hogy újabb kötettel gazdagodott az a román nyelvű szakirodalom, amely a hivatalos román történetíráshoz képest árnyaltabb képet nyújt a magyarságról, nem utolsó sorban hiánypótló funkciót is betölt, hiszen ezek a személyes történetek eddig elérhetetlenek voltak a román olvasók számára.
