Berlinből válaszol a kérdésekre, a városból, ahová tíz hónapja evakuálta sebtében őt és szobrász férjét az írónő nagyobbik fia. Az 1920-as években emigrációba kényszerült oroszok jegyzeteit, naplórészleteit olvassa; rádöbben arra, hogy alig van különbség a frissen helyzetbe került szovjet hatalom üldözöttei és a putyini önkényből menekülők között. Talán annyi – enged az árnyalás kényszerének –, hogy most nem dívik oly hévvel a „majd hazamegyünk” fíling. Valóban működik a szidással edzett globalizáció. „Az én országom beteg, agresszív tudatlanságban, nacionalizmusban és birodalmi mániában szenved”– írta egy évtizede Búcsú Európától című cikkében.
Látom az egykori genetikus aggodalmát, hangja fáradt, de nem beletörődött. Elismeri, hogy jó ott kint lenni, hiszen eljutott Barcelonába is, míg otthon csak papírba csomagolva merik árulni a könyveit. És mégis vágyik a hazatérésre, Moszkvába álmodja magát. Pedig korántsem egy csehovi jelenet ez. Jó ideje más film pereg. A háború célja, úgy véli, nem egyéb, mint a hatalom megtartása. És ami most zajlik, akár a harmadik világégés prológusa is lehet. Bár érzi, hogy drámaian hangzik, nem fél kimondani, és igyekszik folyamatában értelmezni a történéseket: a szovjet rendszer bukása, a balti államok kiválása, az ázsiai köztársaságok eltávolodása, és most Ukrajna… egy birodalmi görcsökbe rekedt archaikus állam, ahol a Kreml modern politológusainak legfőbb igyekezete, hogy új lózungot találjanak ki. Mert Oroszország nem létezhet jelmondat nélkül.
Ulickaja hírekkel kezdi és végzi a napját, közben meg élénken érdeklődik a háború miatt emigrált értelmiség erőfeszítései iránt. Az alternatív sajtó mellett nem kizárt, hogy megjelenik majd a külföldi orosz könyvkiadó is. Gondban van a kollektív felelősség kérdésével, mert ő, aki globalista és egyben liberálisként individualista, nem hisz ebben e jelzőben. Belátja: a civilség, s a hozzá tartozó kurázsi már/még nem tényező. Míg 1968-ban mintegy hét-nyolc fős tiltakozás volt a Vörös téren Csehszlovákia lerohanására a válasz, most ezreket börtönöztek be, idővel fog csak beérni a rendszert megkérdőjelező mozgalom; mert Ljudmila Ulickaja szerint a hatalomtól való elidegenedés a tőle való félelemmel kezdődik. Bár várja és hisz a változásban, időben nem biztos, hogy megéri ennek a szerinte ingatag, bizonytalan és következetlen országnak a szétesését, amely nem bírja ellátni az egyik világpolitikai vezető szerepét. S miközben Oroszhon – melynek irányítási modellje titkosszolgálati – gazdaságilag, demográfiailag, morálisan a tönk szélére tántorog, Ukrajnát igen rövid idő alatt fogják majd újjáépíteni – véli Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja, akinek családját a második világháborúban Baskíriába evakuálták.
A hatalmat hivatalosan gyakorlót, mintegy archetipikus keretben értelmezve, az orosz tündérmesék valamennyi cárjához hasonlítja, akik örök fiatalságról álmodva folyton a forrásban levőtejbe merültek. Mondja mindezt úgy a nemzetközi hírű prózaíró, hogy a majd egyórás beszélgetés alatt egyetlenegy ízben sem hangzik el Vlagyimir Putyin neve.
PS: Ljudmila Ulickaja ma tölti be nyolcvanadik életévét.
