Álszentet írtam, mert ezek az aggódó szülők ugyanannak az ideológiának a foglyai, amely csak és csakis krokodilkönnyekkel tud reagálni, valahányszor elmeháborodott egyének katonai besorolású golyószórókkal kisgyerekeket halomra lőnek – mint egy pár nappal ezelőtt Nashville-ben is.
Döbbenetes a józan észt széles ívben kikerülő agymosott elkötelezettség: a szexuális oktatás nem kell, mert az liberális propaganda, féltjük tőle a gyerekeinket. Egy pénisz látványa közfelháborodást okoz (ismét: féltjük gyerekeinket). De az valahogyan rendben van, hogy ugyanazok a gyerekek fémdetektorokon keresztül jutnak be az életveszélyes környezetté vált iskolákba, hogy arról bizony fel kell őket világosítani, mitévők legyenek, ha kezdődik a lövöldözés. A most elhangzott legfrissebb tanácsok: még több fegyveres rendőrt az iskolákba. Ja, és be kell zárni az oldalsó bejáratokat.
Gratulálnom kell azoknak az agytekervényeiket simára vasaló egyéneknek is, akik nemrég – hasonlóan szent liberális meggyőződéstől vezettetve átírták Agatha Christiét. Merthogy az nem megy, hogy Tíz kicsi néger.
Egyáltalán, minek változtassunk magukon, a rasszizmust nemzedékről nemzedékre átörökítő rendszereken, minek tanítsunk a múlttal s a jelennel kapcsolatban igazságot, mikor megúszhatjuk az egészet úgy, hogy eljátszadozunk szépen a szavakkal. Nem azzal kínlódunk, hogy felszámoljuk a mindenütt jelenlévő intézményes rasszizmust, a nőket ma is alárendelt szerepbe taszító társadalmi gondolkodást. Ezekre vannak ellenérvek, jobbára szent iratokból merítve, és ugye, nem akarjuk senkinek a vallásos és kulturális érzékenységeit piszkálni. Könnyebb és látványosabb, ha a szavakba kötünk bele, ha egy másik történelmi időszakban keletkezett alkotásra ráerőszakoljuk a magunk álszent ideológiai köntösét. Ugye milyen jól el lehet bújni a kisujjunk mögé?
Prokrusztész méltó örökösei vagyunk mindahányan (s az évek múlnak, mint a percek). Ez a görög mítoszalak, Poszeidon fia hasonlóan hatékony módszerrel nyírta ki áldozatait: aki nem fért bele ágyába, abból levágott egy darabot, aki meg túl alacsony volt, azt addig nyújtotta,. amíg olyan hosszú lett, mint az ágy.
Ideológiáink egytől egyig prokrusztészi ágyak: ha valami nem felel meg azoknak, akkor vágjuk, nyújtjuk, kíméletlenül. És mint ahogy Prokrusztészt sem lehetett megúszni – hiszen biztos, ami biztos alapon két ágya volt, nehogy valaki pont beletaláljon – úgy mi is folyamatosan kétféle mércével operálunk, attól függően, hogy az ideológiai „mieink” vagy a „másikok” dolgairól kell dönteni. Azok a konzervatívok, akik „cancel culture”-t kiáltanak, akik túlérzékeny hópelyheknek neveznek mindenkit, aki felháborodik az egyre nyíltabb gyűlöletbeszéden, megsértődnek, ha decemberben valaki kellemes karácsony helyett kellemes ünnepeket kíván!
A liberális oldalon sincs ez másként. Mondok egy példát. A Csillagok háborúja legújabb záró trilógiájában van egy jelenet, amelyben egy női szereplő rettentő kínos, gyomorforgató módon porig aláz egy férfit, amúgy teljesen ok nélkül, a férfinem iránti megvetését nem is kendőzve. És a narratíva szerint mi, nézők, valahogyan a megalázóval kellene együtt érezzünk. Döbbenetes, mert elgondoltam, micsoda világraszóló botrány lenne abból, ha a rendező felcserélte volna a szerepeket!
A feminizmus (amelynek egyébként híve vagyok) nem azzal fog csatát nyerni és a női nem egyenjogúságát, megbecsülését, méltóságát kivívni, ha az „asszony helye a konyhában” típusú szlogeneket behelyettesíti azzal, hogy „minden férfi disznó”! A férfi felsőbbrendűségre nem a női felsőbbrendűség a megfelelő válasz.
A liberalizmus (amelynek úgyszintén híve vagyok) sem azzal viszi előbbre a világot, ha magáévá teszi azt a fajta ideológiai fitymaszűkületet, amely könyvekbe, szobrokba, zenékbe hasít kíméletlenül és számon kéri a maga elkötelezettségét a múlton. Azt is hallottam nemrég, hogy a komolyzene, mint olyan, rasszista. Szegény Beethoven!
A nagy társadalmi áramlatokat, évszázados gondolati nyomatékkal érkező súlyos, és változtatásra szoruló gondokat orvosolni nagyon nehéz. De mégis inkább azon kellene agyalni, nem a szótár reformján, mert világgá kürtölhető látszatmegoldások nem teszik jobbá sem a mi életünket, sem a gyermekeinkét.
Prokrusztészhez hasonlóan mindent a magunk eszmei ágyaihoz mérünk, majd vágunk, vagy nyújtunk. Ennek szomorú, sorvasztó hatása van, főleg az emberi alkotókészségre, elménk teremtő erejére. Mert hogyan is várhatjuk el, hogy művészek, írók bátran megalkossák azokat a műveket, amelyek messze világítanak (pont azért, mert igazak, lényegre tapintók és könyörtelenek), ha a társadalom azzal van elfoglalva, hogy kitöröljön s elpusztítson mindent, ami esetleg felkavarhatja valakinek az érzékenységét?
Sajnos a Dávid ügye egy teljesen jóhiszemű tanár munkahelyébe került, és minden együttérzésem az övé, remélem lesz olyan, aki pontosan ezért alkalmazza valahol, egy jobb, emberibb, józanabb intézményben.
A jó hír talán az, hogy mindez a műveket amúgy nem érinti, s nem érdekli, megvannak azok, köszönik szépen a maguk örökérvényűségében. Beethoven kilencedikje zúg, valamennyi elégetett, betiltott, megnyirbált könyv főnixmadárként éli örökifjú életét, Dávidnak pedig még a kifogásolt meztelen pénisze is magasabban van, mint az okvetetlenkedők beszűkült agya.
A rossz hír az, hogy ezek az elvakult csapkodások teljes mértékben hiteltelenítik mindazt, ami az ideológiákban amúgy jó lenne. Mind a konzervatív, mind a liberális, feminista stb. mozgalmaknak a becsületét ezek az irányt és arányt egyaránt eltévesztett háborgások ássák alá.
Prokrusztészt Thészeusz ölte meg: belefektette a saját ágyainak egyikébe.
