„Nem romantikázni akartunk Erdéllyel…”

A május óta látogatható, és folyamatosan bővülő Erdély-rész azonban nem feltétlenül az önfeledt nosztalgiázásról szól. Sokkal inkább afféle időutazás a Trianon utáni Erdélybe, amelynek elmúlt száz éve nem csak épületek, műtárgyak, hanem – sokszor megrázó - emberi történetek „rekonstruálásával” elevenedik meg a látogató előtt.   

Ezen újszerű, a szabadtéri múzeum-műfajban is paradigmaváltást jelentő kiállítás létrejötte húsz éves kutatás és hatalmas emberi munka eredménye. A költségek is méretarányosak: a magyar kormány tízmilliárd forinttal támogatta a projektet. A tervek szerint 2025-re válik teljessé az épületegység – mondta Sári Zsolt, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese Tusványoson, akivel Magyari Zita ifjúsági lelkész, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) elnöke beszélgetett. Az eseményen jelen volt Moldován Szeredai Noémi, Csekefalva- Kiskede unitárius lelkésze is. 

„Nem romantikázni akartunk Erdéllyel, nem ez volt a cél, amikor úgy döntöttünk, hogy a Trianontól napjainkig terjedő időszakra fókuszálunk. Azt szeretnénk megmutatni, hogy mit jelent kisebbségi sorban élni. Nem csak épületeket, enteriőröket akarunk rekonstruálni, hanem történeteket is. Arról akarunk beszélni Erdély kapcsán, hogy mit jelent az anyanyelv, a beolvadás, az elvándorlás. Mit jelentett Trianon, a háború, az éhínségek, az iparosítás, Ceaușescu asszimilációs politikája”, fejtette ki Sári Zsolt.

„Kik vagyunk mi? Ha erre választ tud adni a múzeum, akkor megérte azt a több ezer követ, embert megmozgatni” – véli Sári Zsolt (középen, Moldován Szeredai Noémi és Magyari Zita társaságában)

Szavai szerint Magyarországon nincs ma olyan ember, akinek ne lenne valamiféle Erdély-képe. Puliszkás, pálinkás, vagy épp a népművészet tiszta forrása… Rengeteg előítélet, tévhit, mítosz él az erdélyiekkel kapcsolatban – ezek lebontásához szeretne ez a kiállítás is hozzájárulni, magyarázta.

„A mai egyetemre járó fiatalok szerint a magyarság számaránya Erdélyben 80 százalék. Tíz évvel ezelőtt a válasz még az volt: miért, élnek egyáltalán magyarok Erdélyben? Hiszen az Románia!”? Valahol e két véglet között kell „mindent” megmutatni!”, fogalmazott Sári Zsolt a tárlat célját, rendeltetését illetően.

Bukarestben egyetlen csíki ház van, Szentendre a sokszínűségre törekszik 

„A skanzen alapküldetése Magyarország népi építészetének bemutatása. De nemzeti közgyűjteményként mi nemzetben gondolkodunk, nem politikai határokban. Amikor például az észak-magyarországi falut építettük 2010-ben, a kisnemesi épületet Szlovákia területéről hoztuk át, hiszen építészeti szempontból teljesen mindegy, hogy Gömör innenső vagy onnansó oldaláról származik a ház, ugyanazt a kultúrát mutatja meg. Kulturálisan egységes zónáról van tehát szó, függetlenül attól, hogy 1910-ben hol húzzák meg a politikai határt”, magyarázta Sári.

Elmondta: a múzeum 1998-ban kapott engedélyt, hogy a határon túl kutasson. Titokban ezt már előtte is megtették, de akkor fogalmazódott meg a bővítési szándék idő, földrajzi, és társadalmi struktúra szempontjából. Az „időbeni bővítés” azt jelenti, hogy terveznek például egy középkori épületegyüttest is, az eddigi régészeti kutatásokból jól körvonalazható, hogyan nézhetett ki az Árpád kori falu. A 20. századot – ami az Erdély tájegységben már markánsan jelen van – szintén külön területen szeretnék bemutatni.

„Ami a társadalmi rétegzettség megjelenítésére vonatkozó elképzeléseket illeti: a múzeumot a Kádár-rendszer hozta létre, de abban az időben csak az általuk parasztnak gondolt társadalmi csoportra összpontosítottak. Kutatóként nyilván felmerült a kérdés: hogy lehet a falut iparosok, értelmiség, tanító, lelkész, kereskedő nélkül értelmezni? A falu egységes társadalmi rendjében ugyanúgy helyük van, mint a földművelő parasztoknak”, fogalmazott.

A földrajzi bővítés a határon túli területeket jelenti. „Erdély teljesen önálló, sajátos terület a maga sokszínűségével. Az alapkoncepció tehát a kulturálisan, felekezeti, nemzetiségi szempontból sokszínű Erdély bemutatása. Ez a sokszínűség, amelyre mindig hivatkozunk, úgy érzem, kötelez. Ez is megkülönböztet majd minket a bukaresti skanzentől, amelyben egyetlen magyar épület, egy csíki ház jeleníti meg az erdélyi magyar népi építészetet. Ezért mi nagyon határozottan azt képviseljük, hogy Szentendrén, a „mi Erdélyünkben” jelen legyenek a szászok, románok, cigányok, örmények, zsidók, valamennyi olyan népcsoport, amely ennek a területnek a sokszínűségét adja”, mondta.

A marosvásárhelyi Hirsch Mór nyomdájának rekonstruált műhelye

Az erdélyi épületegyüttes a múzeumnak új területe, amely elé felépítettek – jelképesen – egy, az 1960-as évekből származó határállomást. Az erdélyi tájegység területére egy modern épületen (alagúton) keresztül lehet a látogatóknak átjutni. Ez lényegében egy 200 négyzetméteres vetítőterem, amelynek nemcsak a falai, hanem mennyezete, padlója egyaránt alkalmas a projekcióra. Itt látható az a 12 perces kisfilm, amibe a látogató „belép”. Címe: Az én Erdélyem, szerzői Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatója és Ugron Zsolna író. Egyféle szubjektív reflexió arról, hogy mit jelent számukra – sokunk számára – Erdély.

„A cél az volt, hogy az emberek úgy érezzék: valamin „át kell menni”, valahova meg kell érkezni, hogy megérthessék azt, ami az erdélyi épületegyüttesben majd fogadja őket”, mondta a kutató.

Egy „soha nem volt” székelyföldi kisváros 

Sári Zsolt beszámolója szerint ötvenezernél több Erdélyhez köthető tárgy van a gyűjteményben, a tervek szerint az épületegyüttes 148 építményt ölel majd fel: lakóházak, csűrök, pajták, templom, étterem, de még budi is – valamennyi elengedhetetlen, ha egy közösség életmódjának a bemutatása a cél. Jelenleg a falu egy része és a városka készült el. Ez ugyanis az első olyan magyarországi szabadtéri múzeumi egység, amely a polgári világ megelevenedését, valódi városi kultúrát is fel tud mutatni, hangsúlyozta.

„Egy „soha nem volt” székelyföldi várost mutatunk be, hiszen azok az épületek, amelyek itt láthatók, soha nem voltak egymás mellett. A székely városfejlődés megkésett, de amikor a 19. század végén robbanásszerűen beindult, nagyon jellegzetes formát öltött. Épp ezeknek a településeknek a különlegessége miatt esett a választásunk a székely kisvárosra, ezért van Székelykeresztúrról, Székelyudvarhelyről, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Kézdivásárhelyről épületünk, a második ütemben pedig majd Csíkszeredából is lesz”, magyarázta.

A posta épülete és a Keresztes-ház

Elmondta: nem makettet építenek, hanem az épület tökéletes mását, jó esetben magát az eredeti épületet hozzák át, és mint valami legót, újraalkotják. Ez sokkal drágább, és bonyolultabb folyamat, mint újból felépíteni a másolatot, de az „olyan mintha” nem annyira hiteles, tette hozzá.

„Nem Erdély kifosztása a cél”, biztosított. Fontosnak tartják, hogy amit lehet, azt helyben őrizzék – őrizzük – meg. Ugyanakkor nagyon sok esetben látniuk kellett, hogy azok az épületek, amelyeket Szentendrén megépítettek, időközben eltűntek, vagy átalakították őket. Nem egy olyan helyzet volt, hogy lefotóztak egy utcasort 10-12 épülettel, néhány hónappal később pedig az épületek fele nem volt már meg, vagy elvesztette eredeti formáját.

„Ez nem feltétlenül negatívum”, tette hozzá Sári. „Természetes, hogy a modernizáció, a fejlődés átalakítja az utcaképet. Persze, az lenne az ideális, ha ezeket az épületeket úgy újítanák föl, hogy külsőleg megmaradjanak az eredeti építészeti motívumok, és csak belül modernizálják”, magyarázta.

A „soha nem volt” kisvárosnak az egyik legizgalmasabb helye a postapalota, ami Székelyudvarhelyről származik. A földszintjén egy működő 1919-es postahivatalt rendeztek be, az emeleten pedig a postatisztnek a lakása látogatható. A korszak rekonstruálása azonban – mint korábban említettük – nem csak az épületek, vagy az enteriőrök pontos másának a visszaállítására korlátozódik, legalább ennyire fontosak a történetek is, amelyeket hivatásos színészek közreműködésével elevenítenek fel, magyarázta Sári Zsolt. Ilyen (igaz) történet a Dávid Lajos postatiszté is, aki 1919-ben vezette az udvarhelyi postahivatalt. Mint ismeretes, a román hatalomátvétel után az állami tisztviselőket arra kötelezték, hogy hűségesküt tegyenek a román királyra, fájdalmas dilemma elé állítva őket: letegyék-e családjuk biztonsága érdekében a megalázó esküt, vagy inkább vállalják a meghurcoltatást, kitelepítést?

Patikus-postáskisasszony idill a Jaeger-gyógyszertában

A kézdivásárhelyi épület földszintjén divatkereskedés látható, az emeleten pedig Dávid Antal örmény kereskedő lakását rekonstruálták, ugyanitt egy kiállítás is megtekinthető az erdélyi örményekről. A marosvásárhelyi Hirsch-nyomda is hű mása a száz évvel ezelőttinek, az emelet pedig egy tárlatnak ad otthont az erdélyi irodalomról. Az 1910-es éveket idéző Korzó kávéház szintén Marosvásárhelyről származik, amelyet korabeli fényképfelvételek alapján rekonstruáltak. Az emeletén az erdélyi szabadkőművességet mutatják be, hiszen Tamás Árontól kezdve Benedek Elekig az erdélyi magyar kultúra nagyjai szabadkőművesek is voltak.

Székelykeresztúrról a Jaeger-féle patikát próbálták visszaállítani. Az eredeti berendezését sajnos nem tudták újraalkotni, viszont beszereztek egy 1912-ből származó patikabútort. Sepsiszentgyörgyről a Kós Károly tervezte Keresztes-ház került a városka főterére, ez az épület arról híres, hogy ott vendégeskedett Bartók Béla, a szalonban koncertet is adott. A pincében egy Kós Károly-kiállítás látható, az emeleten az ügyvéd lakása, a földszinten pedig a lófő primőr ranggal rendelkező család történetét mutatják be. Sári elmondta: sikerült egy olyan kiállítást létrehozni, amely Bartóknak az 1927-es sepsiszentgyörgyi koncertjét rekonstruálja, és ahol a zeneszerző eredeti zongorajátéka hallgatható.

A tájegység területén tehát nem „teremőrök” vannak, hanem színészek, akik valóban megtörtént jeleneteket adnak elő. Életre kel a postatiszt, a patikus, a kávéházas, a divatáru kereskedő, az ügyvéd, ők vonják be a látogatókat abba a miliőbe, ami fogadja őket. Ez kétségtelenül plusz élmény a látogatóknak. Van egy beöltözős helyszín is, ahol bárki magára öltheti a korabeli ruhákat, és ebben tudja végignézni a tájegységet. És hogy mégiscsak a ruha teszi az embert, bizonyítja, hogy a látogatóknak ilyenkor egy kicsit megváltozik a viselkedése, óvatosabb, méltóságteljesebb lesz, teszi hozzá mosolyogva.

Az ötven éve elásott piros-fehér-zöld szegélyű kendő 

Elmondta azt is: a második ütemben az Erdélyi tájegység – elsősorban a falusi egység – további kilencven épülettel fog kiegészülni: a Gyimesekből, Moldvából, Székről, Kalotaszegről, Torockóról áttelepített vagy rekonstruált épületekkel, kocsmával, bolttal, étteremmel, hatalmas táncpajtával. Ez utóbbival egyrészt az erdélyi táncház-mozgalomra kívánnak reflektálni, másrészt arra is vállalkoznak különböző modern installációk segítségével, hogy a látogatókat megtanítsák a néptánc néhány alaplépésére. A létrehozandó székelyvarsági tanyának az lesz a különlegessége, hogy élő erdélyi háziállatokkal népesítik be. Medve nélkül, ígéri a főigazgató-helyettes, az elmaradhatatlan „medve-motívum” egy játszótéren fedezhető majd fel medvés játékok formájában.

Lesz egy háromszéki kúria is, amivel annak az éjszakának a történetét kívánják felidézni az 1940-es évekből, amikor az ott lakó családot kitelepítették. 1989 decemberének sorsváltó pillanatait egy paraszt ember hétköznapjain keresztül szeretnék bemutatni. Egy korabeli televíziókészülékben folyamatosan újrajátszódó felvétel arról a decemberi estéről, egy újság vagy épp egy Magyarországról érkező csomag – néhány elem, amely hozzájárul majd a nem is olyan régmúlt kor felidézéséhez, amely sokunkban továbbra is elevenen él.

S hogy mennyire elevenen? Az Erdély tájegység bejáratánál már említett határállomás látványa – a borsi határállomás sorompója a Román Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság határt jelző táblával, egy Ikarus busszal, vagy a senki földjén veszteglő régi Daciával – sok látogatóban ébreszt megrázó élményeket, és nem feltétlenül a határőrt játszó színész élethű alakítása miatt.

„Azt szeretnénk megmutatni, mit jelentett a határátkelés, csomagátcsempészés. Ezeket a történeteket is át kell adni, hiszen ma már az erdélyi fiatalok sem tudják, milyen volt az a korszak. Hogy mit jelent a határfrász, az erdélyi rokonokhoz látogatás bonyodalmai”, magyarázta Sári, aki maga is őriz néhány személyes emléket erről az időszakról.

Történetekből pedig nincs hiány. Van az „ereklyék” között például egy nagyon szép fejkendő, piros-fehér-zöld széllel, amit nemrég egy kertből ásták ki. „Egy néni, amikor nála gyűjtöttek a kollégák, és előjöttek ezek a témák, egyszer csak észbe kap. Hogy Úristen! Az édesanyja egyszer elásott valamit! Kiment a kertbe és kiásott egy kis ládikát, amely tele volt nemzeti színű szalagokkal, köztük ez a fejkendő, ami ötven év után került elő…”, mondta.

Ki más, ha nem az unitáriusok? 

Az Erdély tájegységben rekonstruált-átmentett világban hangsúlyosan jelen van az unitárius örökség.

„Ki mást emelnénk ki, ha nem az unitáriusokat, mint az egyetlen Erdély-alapítású vallást? De van még egy másik fontos ok is: az unitárius talán a legkevésbé ismert magyar felekezet az anyaországban. Ezért missziónak fogom fel, hogy a magyar unitárius egyház jelentős helyet kapjon egy nemzeti közgyűjteményben”, vallotta Sári Zsolt.

Az unitárius templom, iskola, kultúrház már most is látogatható. „A templom a közösséget jelképezi, az iskola az oktatást, anyanyelvhasználatot, a kultúrház pedig azt a műveltséget, aminek köszönhetően Erdély az elsők közt van Európában”, magyarázta. Megtudtuk: a második ütemben meg fog épülni a paplak is, a lelkész otthona. „Minden faluban van egy kovász, aki összetartja a közösséget. A legnehezebb időkben a lelkészek voltak a közösségnek a kovászai”, indokolta a paplak felépítésének a fontosságát.  

Az erdélyi unitárius templomok közül a nyárádgálfalvira esett a szakértők választása. Mindenekelőtt azért, mert olyan templomot kerestek, ami egykor nem volt katolikus, hanem eredetileg is unitáriusnak épült. Még a textíliákat is igyekeztek egy az egyben rekonstruálni: ugyanaz a hímzés, ugyanaz a felirat.

A templom ugyanakkor egyféle kiállító tér is. „Érzékeltetni akartuk, hogy egy közösség elpusztítása a templom elpusztításával kezdődik. Gondoljunk csak Bözödújfalura, ami a legemblematikus példája ennek a folyamatnak. Ezért a rekonstruált templomban egy olyan installációt építettünk, amely azt az érzést kelti, mintha a templom víz alá merülne. Amikor ennek a fényjátéknak vége, egy lámparendszerrel megvilágítjuk a templom azon elemeit, amelyek a közösség megtartó erejét jelképezik: kazettás mennyezet, feliratok, szószék. Üzenete annak, hogy a kisebbségi létben való megmaradásnak az egyház és a hit az egyik legfőbb megtartó erő”, fogalmazott Sári, aki elmondta azt is: a munkálatok során az egyik emlékezetes pillanat számára kétségtelenül az volt, amikor a 1926-os harang másolatát, amely szintén Székelyföldön készült, beemelték a toronyba, és először megkondították…

Az 1920-ban a helybéli unitárius fiatalok által épített kultúrház Hargita megyei Kiskedéből származik, ez is másolatban készült el.

„Kiskede iskolapéldája a kommunizmus falurombolásának: a település kiürült, bezárták az iskolát, a fiatalok elköltöztek, a székelykeresztúri gyárak elszippantották a családokat. De bármennyire is csökkent a lélekszám, az elszármazottak nagyon ragaszkodnak a faluhoz, ezért kevés az eladó ház. Úgy is szoktam mondani, van egy fizikai és van egy lelki gyülekezet”, ismertette a helyzetet a falu lelkésze, Moldován Szeredai Noémi.

Kuriózumnak számít, hogy rábukkantak egy, a helyiek által 1948-ban színpadra vitt előadás, nevezetesen a János vitéz festett díszleteire. A lelkész vállalkozókészségének és fantáziájának köszönhetően a megfogyatkozott falu kis közösségével ismét előadták a zenés darabot az eredeti helyen, az eredeti díszletek között. A produkcióról készült felvétel szintén látható a rekonstruált kultúrházba látogatók számára.

Pénztárgép Dávid Antal divatáru üzletében

Az „iskolaválasztáskor” a szakemberek Tordátfalva mellett döntöttek, ami arról különleges, hogy ez az egyházi tanintézmény igyekezett a legvégsőkig kitartani a Trianon utáni időkben, amikor a román állam ellehetetlenítette az anyanyelvi oktatást biztosító egyházi iskolák létét. A tordátfalvi iskola 1937-ig az unitárius egyház fenntartásában volt.

Szintén unitárius kötődésű a homoródalmási ház, amely a festett bútorok miatt is nagyon fontos volt. Az ma már elképzelhetetlen, hogy 19. századból származó egységes szobabarendezést lehessen vásárolni Erdélyben, ezért a bútorok nagy része rekonstrukció. Van viszont egy festett láda, amit a tyúkólból mentettek meg, hogy milyen gyönyörű, az csak a restaurálás során derült ki.  

Hogy élményszerűbbé tegyék a látványt, az almási ház egyik ablakába hatalmas monitort rejtettek el, a látogató pedig ezen keresztül leshet be és választhatja ki a számára érdekes tárgyat, bútort, bővebb információt szerezve ezekről. Kitaláltak egy olyan játékot is, amely során mindenki maga tervezheti meg a saját – képzeletbeli – almási bútorát.

„Nem csak idő, hanem hatalmas emberi munka – 27 kurátor, néprajzos és történész, több mint 150 szakértő, rengeteg cég közös erőfeszítése az Erdély tájegység létrehozása. De semmit nem tudtunk volna létrehozni a kis közösségek segítsége nélkül. Minden egyes faluban, városban, ahol kutattunk, ahonnan épületet, bútort, történetet hoztunk, számíthattunk a helyi közösség közreműködésére. Azt hiszem, Európában egyetlen skanzenben sincs példa arra, amit Szentendrén meg tudtunk valósítani. Ennek egyik jelképes példája egy gyönyörű abrosznak, a gyűjtemény egyik legértékesebb darabjának a mása, amit a kis unitárius közösségek darabonként készítettek el. Érdekessége, hogy amit annak idején eredetiben nem tudtak teljes mértékben kivitelezni, Szentedrén befejezték. Ez az abrosz annak a közösségi részvételi múzeológiának mintapéldája, amelyről máshol még csak elmélkednek. Nálunk ez is megvalósult”, összegzett Sári Zsolt. 

A "soha nem volt" kisváros főtere, hátul a Korzó kávézóval