„Mikor elkezdtünk beszélni: mintha gereblyével fésülködtünk volna”

Szerző: SÓFALVI KRISZTINA
(Borítókép: Magyarlégeni templomkapu FOTÓ: VETÉSI LÁSZLÓ)
Megjelent a Szabadság napilap Református Híradó című mellékletében.

Napjainkra a Mezőség egyes települései a szórványsors természetes következményeinek, a nyelvvesztésnek és asszimilációnak a szimbólumaivá váltak a kisebbségkutatásban és a politikai közbeszédben egyaránt. A nyelvi elszegényedés, a „tört” magyar nyelvhasználat nehézkességének érzékeltetésére gyakran idézik Sütő Andrást, aki így jellemzi szülőfaluja, Pusztakamarás magyarjainak beszédét: „Mikor elkezdtünk beszélni: mintha gereblyével fésülködtünk volna.” (Anyám könnyű álmot ígér)

„A vas, ha elrágódik, eltűnik, de mük nem, mert ha elrágódunk, megint visszacsinálódunk.” A képen: pusztakamarási asszonyok, 2018. FOTÓ: SÓFALVI KRISZTINA

Valóban: ha a látogató például Kolozsvártól a Belső-Mezőségen át Szászrégen irányába haladva tesz egy-egy kitérőt a mellékvölgyekben fekvő falvakba, és szóba elegyedik az ott élő magyar közösségek tagjaival, első észrevétele az, hogy az itteni magyar beszéd lényegesen különbözik az általa megszokottól, és ennek nem csak a mezőségi nyelvjárás az oka. A köznyelvtől való eltérés mértéke több mindentől függ: milyen arányban élnek ott magyarok, van-e intézményes magyar oktatás, milyen mértékben érintkeznek a román közösséggel, van-e élő kapcsolatuk a helyi magyar egyházzal. Annak függvényében, hogy Vajdakamaráson, Magyarszováton, Magyarpalatkán, Visában, Mezőkeszüben vagy éppen Pusztakamaráson járunk, a magyarok többsége nagyobb részben a református egyházhoz, kisebb arányban a katolikus, unitárius vagy az adventista felekezethez tartozik. Ahol nincs helyben magyar oktatás (pl. Pusztakamarás), az egyetlen magyar nyelvű intézmény az egyház. Tagjai számára a családon és a szűk ismerősi körön túlmenően a templom és az egyházi közösség a magyar nyelvhasználat egyedüli színtere. Az anyanyelvi kommunikáció lehetőségeinek fokozatos beszűkülésével sorvad a magyar szókincs is, és állandó átjárás van a két nyelv között. Ennek következtében, ha „nem találják” a megfelelő magyar szót, vagy ha azt, amiről éppen beszélnek, jobban el lehet mondani románul, egyre több kifejezést átvesznek a román nyelvből. Mindez félig ösztönös, félig tudatos, sok esetben meg is fogalmazzák sajátos identitásukat és nyelvhasználatukat a következőképpen: „mi itt már ilyen vegyesek vagyunk”, „mi ilyen fanyelvűek vagyunk”, „mi nem beszélünk nemesül”, „mi nem a könyv szerint beszélünk”, „mi már itt olyan románosan beszélünk”, „fordítva beszélünk”.

A fentiek ellenére, ha mélyebben belemerülünk egy-egy mezőségi emberrel folytatott beszélgetésbe, olyan nyelvi érdekességekre figyelünk fel, amilyenek ritkán fordulnak elő a magyar nyelvterület egészét nézve is. Mivel a mezőségi a magyar nyelvjárások egyik legarchaikusabbika, a gyakran feltűnő román szavak vagy tükörfordítások mellett megfigyelhetők a jellegzetes nyelvjárási jelenségek is. Így a gereblyével fésülködés érzetét mindenhol átszövi a dallamos, hullámzó, könnyed, szinte „éneklő” hangzás. Ez nem csak az a-zásnak (o helyett: mondam, tudam, nagyabb), o-zásnak (a helyett: jártom, vágtod, láttom) és e-zésnek (ö helyett: földen, köntes, jövek) tulajdonítható, hanem annak is, hogy helyenként alig van különbség a hosszú és rövid magánhangzók között: cífra, vígye, hoonnét. Szinte minden településen előfordul a zárt í-zés (é helyett: szip, kik, ig, fiszek, máskipp) és a zárt ú-zás (o-ó helyett: lú, hunnét, fogságbul) és ű-zés (ö-ő helyett: kű, hazajütt, kitül). Főleg Magyarszováton jellegzetes a cs-zés (ty helyett: csuk, kucsa, picsóka, valakinek a baráccsa), és helyenként még hallható a dzs-zés is (gy helyett: dzsermek, hodzs). De a beszédnek megkapó lendületet, hangulatot ad a köznyelvitől gyakran hangsúlyosan eltérő szóhasználat is. Különösen az idősebb korosztálynál: a beszűkültnek, szegényesnek tartott szókincs a megszokottnál sokkal változatosabban jelenik meg, kihasználva a szavakban rejlő összes lehetséges jelentésárnyalatot, ezzel gazdagabbá, metaforikusabbá téve a beszédet. A román nyelv hatása nem csak a román szavak átvételében mutatkozik meg, hanem jelentéstani, grammatikai, szintaktikai jelenségekben és a mondatalkotásban, szórendben is megnyilvánul. Helyszűke miatt itt csak néhány példát sorolok fel, nyelvészeti elemzés és magyarázat nélkül.

Magyarlégen, templomkarzat FOTÓ: VETÉSI LÁSZLÓ

Ha egy emberről azt mondják, hogy már elrománosodott, de a magyaroktól húzódik, akkor tudjuk, hogy az illető magyar származású. De ugyanezt jelenti az is, ha valaki magyar származatból van. A férje után a református hitre áttért ortodox asszony megfordult a magyarokhoz.

Ha két fiatal összement, akkor tudnunk kell, hogy házastársi viszonyról beszélünk. Ugyanígy akkor is, ha valaki tartja a másikat. Az asszonyok a férjük után mennek férjhez.

Ha egy fiatal személy az unokáit emlegeti, akkor minden bizonnyal az unokaöccséről, unokahúgáról, a testvére gyerekeiről beszél. Ha viszont a szerűseit sorolja fel, akkor a vele egyidős személyeket veszi számba.

Amikor életkoráról faggatjuk, megmondja a pontos számot, aztán hozzáteszi esetleg azt is, hogy: de még nincs betöltve. Ez utóbbihoz hasonlóan gyakoriak az analitikus szerkezetek: meg van halva, el van menve, el van szakadva a családtól, meg van paralizálva, van földünk bérbe véve. Hajlamosak a körülírásra, arra, hogy bőségesebben fejezzék ki azt, amit a köznyelv inkább tömörít.

Nagy Zsófia, Magyarszovát FOTÓ: SÓFALVI KRISZTINA

Ha a gyermek, aki szépen növelkedik vagy növeszkedik, nagyon oda van nőve az anyjához, akkor egy anyás gyerekről beszélünk. A kisgyereket és a beteg rokont a Mezőségen megügyelik. Ha a nagybeteg rokon ábrándozik, akkor tudni kell, hogy a beteg félrebeszél. Aki fiatalon hal meg, annak a gyerekei elmaradnak.

Ha fegyelmesség van az iskolában, akkor ott nem csak tanítják, de fegyelmezik is a gyerekeket. Az idősebbek körében a többség azért nem tudott tovább tanulni, mert a családnak nem volt tehetsége városra küldeni a jó képességű gyerekeit sem, már egészen fiatal koruktól dolgozniuk kellett, hogy legyen megélhetőség.

Mivel a falvakban régen otthon készítettek minden ruhafélét, elmondhatják, hogy kézből öltöztek. A közepes család átlagos családot jelentett.

Aki szabad napot szeretne, az elkérőzik a munkahelyéről. Ha rendes a főnök, akkor elhagyja egy napra. A gyógyulófélben lévő beteget orvosai hazahagyják a kórházból. Azzal a reménységgel, hogy nemsokára kijavul a betegségből vagy elhalad tőle. Ha valakinek nagyon fáj egyik lába, akkor csak a másikra bír hagyódni.

Zsigmond János és Zsuzsanna, Magyarszovát. FOTÓ: SÓFALVI KRISZTINA

Aki otthagyja a munkahelyét, az kiveszi magát a szolgálatból. Ha valaki ügyelte az államot, az volt katona. Aki jól szerepelt a sofőrvizsgán, az vette a könyvet. Aki pedig nem volt annyira szerencsés, az leesett. Ugyanígy leesett az is, akinek rosszra fordult a sora.

A Mezőségen a zöldségeket nem mindenhol ültetik a kertbe, hanem teszik (krumplit, répát, paszulyt). De ha valaki meghízik, az is tesz magára néhány kilót. Aki ősszel nem ér rá semmi másra a szedés miatt, nagy valószínűséggel a kukorica szedéséről beszél, és nem a forgóéról (napraforgó). Ha a házigazda büszkén hív, hogy megmutassa a teli kastélyát, akkor tudni kell, hogy a kukoricatároló kast fogjuk látni. Az a növény, amelyik könnyen szaporodik, állandóan költöződik.

Aki elárulta a piacon az összes termékét, annak szerencsés napja volt.

Ha étellel, itallal kínálnak valahol, megkérnek, hogy használj belőle. Aki nem használ gyógyszert, az teljesen egészséges. Aki viszont használja az italt, a legtöbb esetben iszákos ember. De aki a koccintáshoz is csak egy szájjal (korttyal) kér, az tartózkodik az alkoholtól.

A jól táplált kisállat (borjú, malac) idővel szépen megcsinálódik. Aki mérgében mindennek lecsinálja a másikat, később kérheti a bocsánatot. Akár úgy is, hogy térdre tevődik. Ha valamit elcsináltak, azt tönkretették, elszakították. A régi épületeket elrontották, lerontották vagy lehúzták.

Ha valakit el akarunk vinni autóval, azzal hárítja el, hogy: Megyek a földön. De előfordul az is, hogy az illető felmászik a buszra vagy a biciklire. Aki letette a pecsétet, az leadta a szavazatát. Akit megtettek bírónak, azt minden bizonnyal polgármesterré választották. Az a vezető, aki összehúzta a falut, valójában megosztotta a közösséget, széthúzást idézett elő.

Aki asztalt tesz, asztalt csinál, az vendégséget hív össze valamilyen alkalomból. A báli pénz valójában a lakodalmi nászajándék.

A szeretet igazi ellensége a gyűlölség. A makacs ember megkutyáskodott. Ha valaki ámbícióskodik, azzal nehéz szót érteni. A szellemi fogyatékos személy bolondékos, a szórakozott személy bolondérikus. Akik egy eszen vannak, azok egyformán gondolkodnak.

Az elégedett ember nem panaszol, az elkeseredett ember elbúsulja magát, vagy meg van botránkozva. A nehezen elfogadható dolgokba (pl. betegség, gyász) bele kell győződni. Ha valaki rossz szem elé volt véve, arról nem túl jó a közösség véleménye. De az általános meggyőződés az, hogy senki ne vevődjön mások után, és ne vegye sértve magát.

Ha valaki kínos, az mérhetetlenül aggódik. A zárkózott, befelé forduló ember nem mutatja ki magát. Aki arról panaszkodik, hogy már nem embere valaminek, valójában nem képes azt elvégezni.

Az alkalmatlan látogató fékez a munkában. A sok munka sok bajoskodással jár. Aki a nemdologban nőtt fel, az szereti a semmittevést, kerüli a munkát. Ha valamit állandóan tolatnak (halasztanak), abból nem lesz semmi.

Ha nem találnak embert a munka elvégzésére, akkor nem kapódik ember. Aki letöltötte a munkaidejét, az kijön/kimegy nyugdíjba. Ha valaki kiakadt az adósságból, az azt jelenti, hogy pénzügyileg egyenesbe jött. A tékozló fiú viszont elprapagyálta az apjától kapott vagyont.

A fenti példák, kifejezések végtelen sorát hallgatva előfordul, hogy számunkra félreérthető kifejezések is megütik a fülünket, de természetes nyelvi ösztönünkkel szinte minden szót a helyére teszünk a köznyelvitől teljesen eltérő jelentésében is.

Mivel a mezőségi magyar közösségekben az egyház mindig is megtartó erő volt, nem véletlen, hogy a mindennapi beszédet is átszövik a templommal, egyházzal, gyülekezeti élettel, egyházi szokásokkal kapcsolatos kifejezések. Élettörténetük, elképzeléseik, terveik elmesélésében is állandóan jelen van az Istenbe vetett bizalom, megmutatkozik a teljes hitvilág és hitvallás, ahogy mindenhez hozzáfűzik: „ha Isten is úgy akarja”. Az „emberé a munka, Istené az áldás” jegyében a munkás hétköznapoknak mintegy szakrális keretet ad a vasárnap nap, amikor az áldott templomba mennek. Ha több évtizeddel korábbi konfirmálásukra emlékeznek, büszkén mondják fel a kátékérdésekre adott válaszokat, hisz „mük úgy megtanultuk annak idejin, hogy mind a mái napig nem felejtettük el”.

Egy pusztakamarási asszony a következőképpen zárja élettörténetét: „Váj, milyen jó, hogy az áldott jó Atya mindenkivel van. Az egész reményemben, az egész nehézségemben és az egészben, amit hordozok, a drága jó Atya segít és csinálom. A jó Isten jó s ad erőt, és mindenen mész keresztül. Akármilyen nehéz.

S aztán úgy ment át az élet rajtam. Sokszor mondtam szegény édesanyámnak: Édesanyám, ha egy vas lennék, elrágódnék, mennyin megyek keresztül. De ő: Hallgass, te. Mi erősebbek vagyunk, mint a vas. A vas, ha elrágódik, eltűnik, de mük nem, mert ha elrágódunk, megint visszacsinálódunk.”

Sírkő Magyarderzsén