MÁSKÉP(P) – A SZUBJEKTÍV ROVAT

Flandria, Baszkföld, Katalónia szerepelt példaként azon a tájékoztatón, melyet a szervezők, nyugat-európai kisebbségjogvédők bevonásával tartottak meg Kolozsváron a székely szabadság napján megrendezett marosvásárhelyi megemlékezés kapcsán.

Miközben egyre jobban radikalizálódik a társadalom a korrupcióellenes küzdelemről szóló vitákban, egyre nehezebb racionálisan beszélni arról, hogy mi a korrupció, hol lehetnek túlkapások az igazságszolgáltatásban, mi a tényleges és mi a mondvacsinált korrupció. Az utóbbi években felértékelődött az ügyészség szerepe, a társadalom jelentős része már elfogadja, hogy az ügyészek mondják meg, milyen törvényeket fogadjon el a parlament és a kormány ahhoz, hogy a vádhatóság hatékonyan végezhesse munkáját. Egyeztetésekre szükség van, csakhogy az elmúlt években pont ugyanolyan gumitörvények születtek a vádhatóság sugallatára, amelyeknek az alkalmazása számos kérdést vet fel. Már csak az sokat elmond a mostani helyzetről, hogy olyan büntető törvénykönyvet és perrendtartást szavazott meg vita nélkül a parlament, amelyekben tucatnyi alkotmányellenes cikkely található.

Az első pillanatban úgy éreztem, a hallásommal van (a létezőnél is nagyobb) baj. Csakhogy Orbán Viktor magyarul elhangzó szavait a Digi24 románul is feliratozta. Hibátlanul. Értem én, hogy a magyar miniszterelnök a 70-es, 80-as években nem nézte a román televíziót. Ha tehetem, én sem néztem volna. De én a magyar tévéhez nem férhettem hozzá. A helyzet a 89-es fordulatot követően megváltozott. Kezdetben kimondhatatlan örömömre. Ez az öröm azonban lassan elszivárog. Orbánnak persze nincs honnan tudnia (tényleg?), hogy egy Nicolae Ceauşescu nevet viselő élvonalbeli politikusnak kedvenc jelszava az úgynevezett „nemzeti homogenizáció” volt. Az eredmény ismeretes. Az önmagát a Kárpátok géniusza gyanánt ünnepeltető félművelt elme Erdély minden fontosabb városát – beleértve még a máig magyar többségűnek megmaradt Székelyföld „fővárosát” – Marosvásárhelyt is, román többségűvé varázsolta.

Kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye a polgármester által a napokban beharangozott nagy akciónak, amelynek során azt ellenőrzik, vajon az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező szülők tényleg a belvárosban laknak, és ha igen, fedezik-e a közös költségek rájuk eső részét?

Live cheering… szó szerint „élő éljenzést” jelent, de talán közelebb áll a valósághoz, ha élő biztatásnak, lelkesítésnek fordítom. Egy sport monitorizáló okostelefonos alkalmazás apró funkciójának a neve. Futás közben lelkes női hang duruzsolja a fülbe, hogy „Hajrá! Nagyon jó vagy, ne hagyd magad, fantasztikusan haladsz!” Ez volt az első, amit kikapcsoltam, mikor változatlan lelkesedéssel hajtogatta, hogy szélsebesen szaladok akkor is, amikor kénytelen voltam már az első utcasarkon megállni. (Hivatalosan beszélgettem a szomszéd nénivel, valóságban persze kilihegtem magam és összeszedtem az erőt a következő utcasarokig.)

A márciuskák vására már lejárt, de a dolog nem hagy nyugodni, valahányszor eszembe jut a helyi kézművesek esete, akiket most is kiszorítottak a Főtérről. Nem nagy ügy, mondhatjuk, hiszen senki sem szegett törvényt, mindenki előtt nyitva állt a lehetőség, hogy megpályázza a főtéri vásár megszervezését, de nem volt erre helyi vállalkozó.

A „felnőttek” nagyon el(sz/k)úrták a menekültekről szóló kommunikációt, ami előre nem látható, de sejthető károkat okoz a társadalomnak. De ezt a „gyerekeken” elverni egy farsangi „migránsozós” szerep miatt, céltévesztés, és legalább olyan káros, mint a „migráncsozás”. A dühöngő, felszisszent felnőttek következtetéseivel egyetértek, a médiabotrányt azonban kártékonynak ítélem. A felhajtás duplán csúszik el a valódi problémánál. Egy feje tetejére állított világon kérni számon észszerűséget – ostobaság.

Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke nemrég csatlakozott Kovács Péter által elindított kezdeményezéshez és internetes sajtóorgánu­mokban megjelenő írásával ő is az Erdélyben élő számos etnikai, nemzetiségi és szexuális kisebbség toleranciájára és elfogadására hívta fel az erdélyi magyarok figyelmét. Ennek apropóját az adja, hogy a képviselőháznak hamarosan két törvényjavaslatról is döntenie kell: az élettársi viszony és a család meghatározásának alkotmányban történő módosításáról. Az élettársi viszonyról szóló törvényjavaslat ellen a napokban a Koalíció a Családért mozgalom hivatalos nyilatkozatot küldött a politikai pártok vezetőinek azzal érvelve, hogy az „élettársi viszony ártalmas a gyermekek egészséges fejlődésére”. Nézzük meg ezt a briliáns eszmefuttatást kicsit közelebbről.

Felnőtt: Na, kik vagytok? Kislány (nagykendőbe bugyolálva, mellén kenguruban babát hord): Én vagyok a migráns. (bruhahaha!) Felnőtt: Ki kíséri? Kisfiú (POLITIA feliratos ingben, rendőrsapkával): Én, a rendőr. Felnőtt: Hova kíséred a migránst? Kisfiú: A börtönbe (ó, haaa!)

Nagyjából egy hét telt el azóta, hogy a Kolozs megyei Törvényszék ítéletet hirdetett a többnyelvű kolozsvári helységnévtáblák ügyében, de még mindig nem tudni biztosra, hogy az alperes Kolozsvári Polgármesteri Hivatal mit fog lépni: az indoklás nyilvánosságra hozatalától számítva 15 napja van eldönteni, hogy fellebbez-e vagy sem.

Ha valaki azt hitte, hogy angyalok és démonok folytatnak nyílt hatalmi harcot egymással immár csaknem egy hónapja, akkor a tegnapi fejleményeknek mindenképpen kijózanító hatásuk van. Egyfelől az igazságszolgáltatás, ezen belül főleg a korrupcióellenes ügyészség, másfelől a kormány és a parlament folytat élet-halál harcot egymással, miután a kormány által vitatható eljárás révén elfogadott hírhedt 13-as rendelettel aktivizálódott az évek óta lappangó, de igazán most akuttá vált kegyetlen harc, ami az erőforrások fölötti ellenőrzésről és a hatalom birtoklásáról szól.

Románok százezrei is megtapasztalhatták, milyen kisebbségben lenni, és nem tetszik nekik. Ez a gondolat ugrott be Vasile Dancu szociológus-politikusnak a legutóbbi IRES-felmérést értékelő cikkét olvasva, amit a kolozsvári Sinteza folyóirat közöl. Itt most nem a Székelyföldön rekedt ”elnyomott” románokról van szó, hanem arról a néhány százezer emberről, akik a Btk.-botrány alkalmával megismerhették, milyen íze van a tehetetlenségnek, amit bármely kisebbség érez a mindenható többség gátlástalanságával szemben. Azzal a hatalommal szemben, amely a választók többmilliós szavazata jelentette legitimitást rosszul értelmezve, ezzel visszaélve úgy ítéli meg: bármit megengedhet magának, bármit megtehet.