Máskép(p)

Örvendetes, hogy március 15. megünneplése jelentősebb feszültségek nélkül lezajlott. Sokat haladt előre a hazai társadalom a rendszerváltozás óta ebben a tekintetben, ami üdvözlendő tény. Akik emlékeznek vagy olvastak az 1989 előtti és közvetlenül utáni, rettegéssel teli ünneplésekről, minden bizonnyal értékelik a változást. Most már elmondható, hogy a magyarság nemzeti ünnepe létjogosultságot nyert Romániában. Teljes elégedettséggel azért mégsem lehet beszélni erről a változásról, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a lappangó feszültségeket, amelyek fenntartásában hathatósan közrejátszanak az állami szervek. Itt főleg a Erdély-zászló kolozsvári üldöztetésére gondolok, ami ismét olyan történetté kezd bonyolódni, amely közszereplők és hatóságok rengeteg energiáját felemészti. Mondanom sem kell, teljesen fölöslegesen és értelmetlenül.

Gyanítom, hogy a nagy európai hercehurcában, amelyben NATO-szövetséges országok diplomatái, felelős vagy felelőtlen vezetői feszülnek egymásnak nemzetközi jogi értelemben kényes és vitatható döntéseik miatt (lásd: Hollandia és Törökország huzavonája), kevés figyelem hárul egy olyan gesztusra, mint Henri Boulad jezsuita szerzetes állampolgársági kérelme, amelyet a magyar hatóságokhoz intézett. Jogszerűen, a befogadó ország vonatkozó törvényeit és szabályait maradéktalanul betartva. Pedig ő is válságövezetből érkezik: Egyiptom az uniós bürökraták mércéje szerint annak számít, bármit is jelentsen Merkel asszony legutóbbi látogatása Kairóban.

Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.

Románia számára ez az egész európai uniós integráció olyan, akár a délibáb: mikor már azt hiszed, hogy elérhető közelségbe kerül, tovatűnik – fogalmazta meg inkább rezignáltan, mint ironikusan a többsebességű Európáról vízionáló Fehér Könyvről véleményét gazdasági elemzőink egyike. Az unió kemény magjához tartozó országok félreérthetetlen jelét adták szándékuknak: zárják soraikat. Amennyiben erre valóban sor kerül, a „magországok” – Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország – olyan exkluzív csoportot hoznak létre az EU-n belül, ahonnan Románia, az unió egyik legszegényebb országa értelemszerűen kimarad.

Ez a rovat a futó percek, tovatűnő érzések mellett azért a konkrét szaladást is érinti. A futás kicsit magától értetődő tevékenység, hozzánőtt a hétköznapjaimhoz, ha kimarad, olyan érzéssel tölt el, mintha elfelejtettem volna fogat mosni. A futás gyakran kaland, időnként becsempész egy kisebb-nagyobb meglepetést a rutinomba. Az alábbiak több évszak során gyűltek össze.

Flandria, Baszkföld, Katalónia szerepelt példaként azon a tájékoztatón, melyet a szervezők, nyugat-európai kisebbségjogvédők bevonásával tartottak meg Kolozsváron a székely szabadság napján megrendezett marosvásárhelyi megemlékezés kapcsán.

Miközben egyre jobban radikalizálódik a társadalom a korrupcióellenes küzdelemről szóló vitákban, egyre nehezebb racionálisan beszélni arról, hogy mi a korrupció, hol lehetnek túlkapások az igazságszolgáltatásban, mi a tényleges és mi a mondvacsinált korrupció. Az utóbbi években felértékelődött az ügyészség szerepe, a társadalom jelentős része már elfogadja, hogy az ügyészek mondják meg, milyen törvényeket fogadjon el a parlament és a kormány ahhoz, hogy a vádhatóság hatékonyan végezhesse munkáját. Egyeztetésekre szükség van, csakhogy az elmúlt években pont ugyanolyan gumitörvények születtek a vádhatóság sugallatára, amelyeknek az alkalmazása számos kérdést vet fel. Már csak az sokat elmond a mostani helyzetről, hogy olyan büntető törvénykönyvet és perrendtartást szavazott meg vita nélkül a parlament, amelyekben tucatnyi alkotmányellenes cikkely található.

Az első pillanatban úgy éreztem, a hallásommal van (a létezőnél is nagyobb) baj. Csakhogy Orbán Viktor magyarul elhangzó szavait a Digi24 románul is feliratozta. Hibátlanul. Értem én, hogy a magyar miniszterelnök a 70-es, 80-as években nem nézte a román televíziót. Ha tehetem, én sem néztem volna. De én a magyar tévéhez nem férhettem hozzá. A helyzet a 89-es fordulatot követően megváltozott. Kezdetben kimondhatatlan örömömre. Ez az öröm azonban lassan elszivárog. Orbánnak persze nincs honnan tudnia (tényleg?), hogy egy Nicolae Ceauşescu nevet viselő élvonalbeli politikusnak kedvenc jelszava az úgynevezett „nemzeti homogenizáció” volt. Az eredmény ismeretes. Az önmagát a Kárpátok géniusza gyanánt ünnepeltető félművelt elme Erdély minden fontosabb városát – beleértve még a máig magyar többségűnek megmaradt Székelyföld „fővárosát” – Marosvásárhelyt is, román többségűvé varázsolta.

Kíváncsi vagyok, mi lesz az eredménye a polgármester által a napokban beharangozott nagy akciónak, amelynek során azt ellenőrzik, vajon az ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező szülők tényleg a belvárosban laknak, és ha igen, fedezik-e a közös költségek rájuk eső részét?

Live cheering… szó szerint „élő éljenzést” jelent, de talán közelebb áll a valósághoz, ha élő biztatásnak, lelkesítésnek fordítom. Egy sport monitorizáló okostelefonos alkalmazás apró funkciójának a neve. Futás közben lelkes női hang duruzsolja a fülbe, hogy „Hajrá! Nagyon jó vagy, ne hagyd magad, fantasztikusan haladsz!” Ez volt az első, amit kikapcsoltam, mikor változatlan lelkesedéssel hajtogatta, hogy szélsebesen szaladok akkor is, amikor kénytelen voltam már az első utcasarkon megállni. (Hivatalosan beszélgettem a szomszéd nénivel, valóságban persze kilihegtem magam és összeszedtem az erőt a következő utcasarokig.)