Társadalmi beágyazódás

A kérdés időnként publicisztikákban is felvetődik, de valahogy mindig elmarad egy olyan cselekvési terv kigondolása, ami közelebb vihetné az erdélyi magyarságot a kihívások megoldásához. Ebben az esetben olyan kihívással szembesülünk, amire megoldást nem fog adni nekünk sem Bukarest, sem Budapest, sem Brüsszel. A kérdésre sajátosan erdélyi választ kell adni, mert csak ez lehet érvényes. Az úgynevezett köztes területen élő kisebbségiként, vagyis a magyar kultúrából és médiából nap mint nap táplálkozó, de Románia állampolgáraiként a többségi állam mindennapjainak realitásaival is szembesülve, csakis mi érezhetjük át helyzetünk sajátosságát. Aki nem született bele a kisebbségi sorsba, és nem ismeri az anyanemzet kultúrája és nyelve mellett a többségi államét, soha nem fog tudni kigondolni érvényes tervet az etnikumközi kapcsolatok rendezésére.

Természetesen nem szabad átesni a ló túlsó oldalára sem, hiszen hasznos és értékes tanácsok kívülről is érkezhetnek, ezeket nem szabad zsigerből elutasítani, a dölyfösség és a fennhéjazás ugyanis soha nem visz előre. De a kívülről érkező tanácsok, javaslatok soha nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy ezekből összeálljon egy cselekvési terv. Ezt a munkát az erdélyi magyarság képviselőinek kell elvégezniük, s ehhez mindenekelőtt meg kell válaszolnunk bizonyos kérdéseket. Meg kell határoznunk például, hogy mit jelent számunkra az anyanyelv, legtöbbünk esetében a magyar, emellett mennyit ér és mit jelent a román nyelv és kultúra ismerete, föl kell mérnünk, hogy mennyire mozgunk ez utóbbiakban otthonosan, illetve azt kell eldöntenünk, hogy hol akarunk élni hosszú távon.

A láthatatlan fonal, amire utaltam, a román-magyar viszony megnyugtató alapokra helyezése lenne, ami szoros összefüggésben áll a nyelvi és kulturális kommunikációs nehézségekkel, a kétnyelvűség hiányával, illetve egyoldalúságával, az oktatás színvonalával, és nem utolsó sorban az elvándorlással, ezen keresztül pedig közvetett módon a demográfiával. A romániai magyarság politikai érdekképviselete a szülőföldön maradást tekinti politikai hitvallása alapjának, de azt is meg kell vizsgálni, hogy a különböző társadalmi folyamatok és az azokat befolyásoló politikai döntések miként hatnak ennek a politikai „credo”-nak a megvalósulása vagy éppen meghiúsulása irányába.

A szülőföldön maradást sokan hajlamosak gazdasági kérdésre leszűkíteni. Nem vitatom, hogy a gazdasági erő igen lényeges összetevője ennek a kérdéskörnek, de ugyanakkor a gazdaság fejlettsége következménye annak a kulturális, oktatási alapnak, amellyel egy közösség megteremti saját jövője erőforrásait.  Ha piramisszerűen próbálom ábrázolni a dolgot, akkor a fejlett gazdaság a piramisnak valahol a felső részén jeleníthető meg, az alapoknál kell szerepelnie a társadalmi, kulturális beágyazódottságnak, az oktatásnak, ami mindennek a hajtóereje.

Úgy gondolom, hogy a romániai magyarságnak a kisebbségi helyzetéből fakadó „köztesség” érzetét alapvetően befolyásolja a társadalmi beágyazódottsága, pontosabban ennek hiánya a romániai társadalmi életbe. Ez nem újszerű megállapítás, sokan felhívták már a figyelmet, hogy csak igen kevesek hajlandóak résztvenni az ország társadalmi folyamataiban, aminek az egyik fő akadálya a nyelvi kommunikációs nehézség. Az elmúlt csaknem három évtizedben, amióta megszűnt a kommunista rendszer fegyelméből következő fenyegetés és kötelezés, csökkent a román nyelvet jól beszélő romániai magyarok száma. Egyre több olyan fiatal kerül ki az iskolákból, akik nem tudnak megfelelően beszélni románul, és ezáltal, természetszerűen, beszűkülnek társadalmi tereik, érvényesülési lehetőségeik.

Az erdélyi magyar elitnek több mint negyed évszázaddal a rendszerváltozás után arra a kihívásra kell választ adnia, hogy miként tudja megteremteni a fiatal nemzedékek eredményesebb társadalmi beágyazódását a romániai társadalom egészébe anélkül, hogy ezzel nőjön az asszimiláció veszélye. Például az nincs rendben, hogy Kolozsvár belvárosában magyar gyerekek úgy nőnek fel, hogy szinte alig tudnak elmakogni két egyszerű tőmondatot románul, ha párbeszédhelyzetbe kerülnek. Mindez olyan városban történik, amelynek lakossága több mint 80 százalékban román. Ezt az elszigetelődést nem engedhetjük meg magunknak, hiszen ezáltal megszűnik fiataljaink otthonosságérzete, a leszűkített etnikai közegből előbb-utóbb ki fognak törni, hogy szélesebb terepen próbálják ki magukat, amiből óhatatlanul a kitelepedés és végső soron, az elvándorlásuk következik.

Erre a kihívásra nem csak a politikusoknak, hanem az egész pedagógus- és civil társadalomnak kell keresnie a választ. Olyan közös szocializációs, interaktív tereket kell kialakítani, ahol a szüleik példájától nem ösztönzött gyerekekben feloldódhat a román nyelvvel szembeni előítélet és gátlás.

Sokan szóvá teszik azt is, hogy a román-magyar párbeszédnek az egyik fő akadálya az egyoldalúság, hiszen a románok közül nagyon kevesen beszélnek magyarul. Ez így igaz, de statisztikák hiányában is megkockáztatom, hogy a történelmi Magyarországhoz tartozó Erdélyben is igen kevesen beszélték a román nyelvet a magyarok közül, többnyire a románok beszélhettek magyarul.

Kisebbség és többség viszonyrendszerében elsősorban a kisebbség érdeke, hogy jól kommunikáljon több nyelven. Minimum kettőn, de nem árt hárman-négyen. Az említett egyoldalúság tényét én is csak szomorúan állapíthatom meg, de úgy gondolom, ezen csak akkor lehet változtatni, ha minél több erdélyi magyar fiatal fog két nyelven – románul és magyarul - is jól kommunikálni. Csak akkor lehet érvényes és hasznos mondanivalónk a románok irányába, csak akkor fogjuk tudni felkelteni az érdeklődésüket irányunkba, ha számukra érthető nyelvezetbe öntjük, ami empátiát ébreszthet kultúránk, közösségünk iránt.

Ez az egyik alap, amire etnikai paktumot, harmóniát, kisebbségi érdekérvényesítést, innovációt, kutatást, fejlett gazdaságot és jólétet lehet építeni.