Eső

Azon gondolkozom, hogy milyen ritkán fordul elő, hogy nem töröm a fejem a jövőn. Nem számítok arra, hogy holnap megcsörren a telefon, nem várom, hogy rámírjon valaki, nem sandítok a hátizsákom felé, nem latolgatom, hogy ki koncertezik, nem várok valaki régen látott személyt.

Üresre szaladtam magam. Az utóbbi időben mindjárt többször is. Valami zen nyugalom száll meg, pedig változásokat várok. Illetve nem várom őket, de számítok rájuk. Dereng egy messzi város, egy új munka, új emberek. Talán a gondolataim is összecsomagoltam észrevétlen, s útrakész vagyok. Útra és maradásra is kész. Lehet, futnom kellene, s minden sokkal egyértelműbbé válna. Mielőtt a gondolatmenet nagyon kuszává válna, inkább visszapörgetem az időt.

Három napja nem szaladtam és soknak érzem. Odakint határozottan rossz az idő. Esik. Esik órák óta, ólmosan szürke az ég, ólmosan szürkék a gondolataim is. Nem jó ez így. Le akarom dobni magamról ezt a szürkeséget. Nincs mese, megyek futni. A fekete cipőm veszem fel, azon legalább kevésbé látszik a sár. Vastag zoknit keresek, a duplarétegűből – ezt direkt futáshoz vettem. A póló mindegy, úgyis percek alatt átázik. Hideg van. Határozottan fázom, próbálom gyorsan szedni a lépteim. A városból indulok, az utcákon egy teremtett lélek sincs. Egy kutya kettőt vakkant utánam harciasan, de nem lép ki a száraz eresz alól. Nem akar megázni. Lassan bemelegedek, de a kedvem sehol sincs. Szívem szerint megfordulnék. Most. Azonnal. Vissza és be a kádba. Járja át a testem a víz forrósága. Még nem – mondom hangosan, gyerünk – szólok magamra. És megyek. Mozgásom, mint egy gólemé, nem gondolok senkire, nem gondolok semmi különösre, kissé türelmetlenül várom már az erdőben a kilométerkövet, ahol megfordulok. Becsületből ennyi elég. Azon töprengek, hogy milyen jó lenne, ha bizseregne bennem a vágy, hogy mihelyt visszaérek a lakásba, elővegyem a telefont és felhívjak valakit: végeztem, vársz? De nem ég. Bár már nem vagyok bamba, mert a futás csak felpezsdített, odabenn valami végletesen szürke. Francba – mormogok – már ez is a szerelemről szól, mint minden.

Ugrok még egyet az időben. Rekkenő hőség van, 30 fok fölött. Nem kellene futni, de valami mégis nyugtalan bennem, előkotrom a legvékonyabb neonzöld pólót, a könnyű nadrágot, kicsit melegítek. Bepöccintem az indulást a futóórán és nekilátok. Ha fene fenét is eszik, akkor is – döntöm el. Hosszabb távra készülök, és le is gyúrom. A hegycsúcs irányában baljósan feketék a felhők, de egyelőre süt a nap, szikrázik, majdnem fojtogat. Nehezen viselem a meleget, a széllökések jól esnek. Húzz bele – gondolom, vihar lesz. Közel féltávon sem vagyok, amikor megdördül. Pár lépés és elered az eső. Nagy kövér cseppek, loccsanó hangot adnak, ahogy a szerpentin töredezett aszfaltjához érnek. A víztől kezdetben kiráz a hideg, pedig jól esik. Ahogy lassan átázik a pólóm, már azt sem érzem, hogy esik. A légzésem is könnyebb lesz – végre hozzászokok a párához. Mintha dézsából öntenék, úgy zuhog, hogy az arcom folyamatosan törölnem kell, csak úgy tenyérrel. Ez javarészt víz, nem az izzadás. A sípálya bejáratánál váltok irányt: már csak haza kell érnem és kész.

Valahogy jó kedvem lett. Egy zöld autó húz el mellettem, lejelez: elviszlek, rikkantja a srác. Egy pillanatig csábít a dolog, de megrázom a fejem és megköszönöm. Befejezem, pedig még a fele táv előttem van. Ekkor jön szembe az első biciklis – mondanom sem kell, bőrig ázva tolja felfelé. Mosolyogva intünk egymásnak. A másodikkal már bíztatjuk egymás – ez az, te – szólok oda neki. A következőt nem ismerem: vigyorgunk, kinyújtom a tenyerem, ő belecsap. Hirtelen rájövök: nagyon-nagyon szeretek esőben futni.