Karácsony: a szeretet ünnepe?

Karácsony: a szeretet ünnepe?

Hangos vitára ébredtem karácsony reggelén. Apa és anya épp arról folytatott nyomdafestéket nem tűrő fülsiketítő eszmecserét, hogy miért nem megy már megint a karácsonyfaégő. A veszekedés tárgya lett a megszáradt diós kalács, a bice-bóca karácsonyfa, az elmaradt reggeli kávé, és az elmulasztott szentmise is. Megértem őket. Az ünnepi felkészülés idén is, ahogy minden évben, nagy stresszben telt. Ahogy közeledett szenteste, a problémák is úgy gyűltek. Az egyik szoba még nem volt kitakarítva, a nagymama ajándéka feledésbe merült, és a gyerekek sem tudták mikor, mivel és hogyan érkeznek haza Kolozsvárról. A hangulatom tehát már csírájában megszűnt. Kérdem én, nem a lelkünk tisztaságáról, a békéről, a szeretetről, keresztényi hitről kellene szólnia legalább ennek a hétvégének? Kinek mit jelent a karácsony? Ki mivel tölti? Ki mit vár tőle?

Nem messze tőlem egy gyerek azért sír, mert nem a legújabb telefont hozta a Jézuska. Más azért, mert az apukája távol van e szent napon. Picit távolabb tőlünk egy kislány feje fölött épp elrepült egy bomba. Egy kisfiú szomjasan rohan menedékbe. Egy anyuka próbálja eldönteni mi a legfontosabb az újrakezdéshez. Egy apukának a repülőgépe a Fekete-tengerbe zuhant. Egy nagypapa katona unokájának a temetésére készül. Egy kisbaba sosem ismeri meg a karácsonykor elvesztett édesapját. Van, aki száraz diós kalácsért kutat egy szemetesládában. Van, aki egy kis tejről álmodozik a szegényes reggelihez. Van, aki békéért imádkozik a templomban.

Minden szemszög más és más. A karácsony, a Jézuska, lehet, hogy nem a legszebbet hozta idén. Mégis, ki más lenne elégedett, ha nem mi? Van tető a fejünk fölött, van kenyér az asztalon, van okunk a boldogságra. Mi megragadhatnánk az ünnep lényegét. Mi hálát adhatnánk. Örülhetnénk, énekelhetnénk a fa mellett. De sokan az elégedetlenségre kutatják csak az okokat. Panaszkodnak olyanért, aminek más örülne. Sírnak, mert nincs elég pénz a legjobb ajándékra. Sírnak, mert a gyerek ordít a számára nem megfelelő játék miatt.

Hogy miért sírnék én, ha tudnék? A világ miatt. Azért, hogy itt tartunk. Háborúzunk, öldöklünk, holott békében is élhetnénk. Csillogó-villogó szobákkal készülünk az ünnepre, mialatt a lelkünk fekete az anyagiasság szennyétől. A legtávolabbi rokonnak is veszünk valami drága porfogót, de mosolyogva elsétálunk a hajléktalanok mellett. Nem akarunk tudomást venni a rosszról, ami körül vesz. Nem olvassuk el a háborúkról szóló híreket. Nem zaklatjuk fel magunkat. Mosolyogva éljük anyagias, önző, érzelemmentes napjainkat. „Boldog karácsonyt!”–mondjuk, de tudjuk, hogy a másik nem boldog, hogy a világ nem boldog. Mi sem vagyunk. Nem lehetünk. Játék és színdarab az életünk. De örömnek számít ma az is, hogy még élünk, élhetünk.

Kapcsolódó cikkek

Vannak olyan karácsonyi fények, amelyek színesek. Vannak olyanok is, amelyek fehérek vagy sárgásak. Vannak kicsik, egészen picik, nagyobbak és hatalmasak is. Vannak olyanok is, amelyek nem világítanak, mert elromlottak. Mi van azokkal a fényekkel, amelyekhez sem elem, sem konnektor nem dukál? Szemetek, feleslegesek? Vagy valaki elveszi tőlük a lehetőséget és azért nem tudnak fényleni? Ha valami arra lett kitalálva, hogy fényes legyen és világítson, de ehhez nem kapja meg az alapvető forrást, akkor szemétnek számít?

Bezzeg...

Úgy tűnik, hogy a naptárakat lassan dobhatjuk a kukába, mivel november elején a karácsonyfa úgy feszít a nappaliban, mintha túlórázna, a bevásárlóközpontokban pedig úgy üvölt a Jingle Bells, hogy 24-ére már elegünk lesz belőle. A mikuláscsokik és a narancsok is készenlétben állnak december 6-ára – de hiába, mivel a Mikulás mostanában iPhone 17-est hordoz a puttonyában.

Bezzeg...