Mindnyájan kontrollálni szeretnénk vágyainkat, feldolgozni sérelmeinket, traumáinkat, legyőzni sorsrontó erőinket, még mielőtt azok diadalmaskodnának felettünk. Bár jellemgyengeségeinktől nem tudunk teljesen megszabadulni, Szabadulógyakorlat című kötetével Szabó T. Anna bebizonyítja, hogy különböző helyzetekben milyen módon vehetjük fel a harcot démonjainkkal, s mennyi lemondással, áldozattal és szorongással járhat ez a küzdelem, de ha minden bukás után ismét talpraállunk, akkor sikerül rútságainkból is valami szépet formálni, és a gyengeség erővé válhat.
Elmélkedős
Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.
A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.
Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg.
A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.
Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.
Milyen most, 2021-ben, elsőéves egyetemistának lenni? Erre a kérdésre már több szaktársam megpróbált választ adni, megírták tapasztalataikat, véleményüket, érzelmeiket. Kifejezték csalódottságukat, hogy nem ismerhetik meg kollégáikat, tanáraikat, nem láthatják az egyetem épületét, csak kívülről. Hangot adtak kimerültségüknek, amely a képernyő napi nyolc, néha tíz órán át tartó nézéséből fakad. Mindemellett viszont bizakodva várják, hogy majd ősztől – beoltva és maszkosan akár, de – tudjunk találkozni. Én ellenben más esetet mesélnék el.
Sokan mondják, hogy mennyivel könnyebb a mai világban élni, mennyivel gyorsabban haladnak a dolgok, sokkal egyszerűbb minden. Ez igaz is, rengeteg téren leegyszerűsödtek a dolgok és könnyebb lett megoldani különböző problémákat, ennek viszont ára van.