A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.
Meghökkenve olvastam (egykori) osztályfőnököm sorait: oltás az iskolában. A pánik pillanatok alatt végigfutott a testemen, agyamban pedig lepergett az összes párbeszéd, amelynek részese voltam az elmúlt időszakban. Repkedtek a pró és kontra érvek a fejemben. Rettegtem. Végül kikapcsoltam az érzéseimet, és csakis a józan eszemre hallgattam.
Az oltás napján valóságos halálfélelemmel léptem át az épület küszöbét. Abban a pillanatban arra is kész voltam, hogy a duplaszárnyú ablakot szélesre tárva megtanítsam magam repülni. Végül ezt a lehetőséget is elvették tőlem, mennem kellett.
A rendelőbe lépve meglepő bánásmód fogadott, mindenki kedves volt. A rutinvizsgálatok során is nagy figyelemmel és gyengédséggel kezeltek, mindent készségesen elmagyaráztak. Miután a papírmunkával is végeztünk, hatalmas imádkozások közepette (lévén felekezeti iskola, legalább nem lógtam ki a sorból…) leültem a székre. Aztán mire észbe kaptam, már az ajtón kívül üldögéltem hatalmas megkönnyebbüléssel és örömmel, hogy ezen is túl vagyok. Abban a pillanatban bátornak éreztem magam, valóságos felnőttnek, aki a helyes döntést hozta a közjó érdekében.
Az ismétlő oltásra már régi ismerősként sétáltam be az ajtón, a félelem vagy az izgalom legapróbb jele nélkül érkeztem. Egy oltás után úgy éreztem, velem van a világ rutinja, az asszisztensnek már azt sem kellett hangoztatnia, hogy tegyem csípőre a kezem.
Megtettem hát, megléptem, amire sok korombeli nem vállalkozott. Megbántam-e? Egyáltalán nem, azóta a netem is már hipergyors. Na jó, az pont nem. De boldog vagyok, hogy tettem valami jót a közösségért, még ha sokaknak nem is tűnik úgy. Hiszen a hatalmas hegy is sok millió apró kavicsból áll…
Merj kilépni az árnyékból. Merj úgy dönteni, hogy akár ellentmondasz a világnak. Hallgass a szívedre és az elmédre, zárd ki a média káros hangjait…
