Amikor az év vége felé közeledünk, néha meg-megállunk és elgondolkodunk azon, hogy miket is adott ez az esztendő számunkra, miket tettünk, esetleg miket nem tettünk. December környékén mérlegeljük kimondott szavainkat, meg nem értett tetteinket, viselkedésünket, és próbálunk javítani a helyzeten, ha valahol hiányosságot vagy korrigálnivalót érzünk. Nemcsak azért, mert közeledik a karácsony, hanem mert az év vége is egyre sebesebben száguld felénk.
Elmélkedős
Olyan vagy, mint a karácsonyod. Hamis. Színészeket megszégyenítő módon játszod, hogy te igazán érted, érzed a szeretet ünnepét, közben évek óta mást sem látsz benne, csak a költségeket, a nyüzsgést, a családot, akit meg kell látogatni. Mert így fogod fel. Elvárásként az egészet, és napokig gyötrődsz, hogy jól teljesíts. Azért csinálsz mindent, hogy megfelelj. Te a karácsonynak, a karácsonyod pedig mindenkinek. Legyen élő fa az illatért, legyen vacsora a szokásért, legyen drága ajándék a boldogságért. Olvasni is rossz, ugye? És mondd, nem így van?
Azért, hogy az ünnep tökéletes legyen, már novemberben el kell kezdeni készülődni, ezt mindenki (kéne) tudja.
December közepén fura érzés tölti el az embert, ami további különös gondolatokat szül. Ezek közé kerül a halogatásnak semmiképp sem nevezhető szándék is, amelynek végkicsengése mindig a kockás pulóver és a kelleténél sötétebb árnyalatú mézeskalács. Hogy miért van ez így? Azért, mert semmit sem érdemes elhamarkodni.
Ennek margójára az átlagember november végén megrázza magát, és gyorsan mással kezd foglalkozni, mint az ünnepre való készülődés. Na azért egy-két lágyan ringó karácsonyi ballada belefér már az ősz utolsó széllökéseibe.
A reprezentáció kérdése egyre hangsúlyosabb szerepet kap a különböző művészeti alkotásokban. Fokozódik a verseny, hogy ki tud több kisebbséget, etnikumot képviseltetni művében, minél autentikusabb ábrázolásban. A filmiparban különösen ádáz harc folyik e tekintetben, már-már felkapjuk a fejünket, ha egy alkotásban nem látunk legalább egy homoszexuális párt. Az alkotó önként és puszta szívjóságból elvégzi ezt a fontos feladatot.
Az egyik legjobb barátommal beszélgettünk, amikor kontextuson kívül, egyszer csak nekem szögezte: „Szerintem, ha te fiú lennél, mi nem tudnánk ennyire jóban lenni.” Ez a kijelentés azóta is egyszerre megmosolyogtat és elgondolkodtat.
Tegyük fel, hogy az életben minden placebo. Csak egy kósza gondolat erejéig.
Képzeljük el, hogy minden behatás az életünkben, minden személy, minden kis szegmense a múltunknak csak egy önmagában hatástalan tabletta. Mi, persze, nem tudjuk, hogy ezek semmit sem váltanak ki anélkül, hogy azt magunkkal elhitetnénk. Pár percre fogadjuk el, hogy ez így van. Ha valaki megbánt, az azért fáj, mert megtanultuk a sémát: ennek a tettnek ez a következménye.
A sorsban, mint olyan, nem hiszek – a sorsszerűségben viszont annál inkább. Nem hiszem, hogy egy identifikálhatatlan felső erő sakkstratégiai eredménye minden véletlen, ami az életben történik, viszont néha kis botlásokból egészen szép táncmű is kialakulhat. Így keringőzőm most én a mélypont fogalma körül.
A napokban három ismerősömmel is, egymástól teljesen függetlenül, befészkelte magát a beszélgetésbe ez a téma, és
Nehéz rádöbbenni, hogy valamit nem magamért, hanem a környezetemben mindenki más miatt teszek. Ezt pedig csupán azért, mert tőlük kapok pozitív visszajelzést. Olyan visszajelzést, amelyre nagy szükségem van. Legyen ilyen például a szeretet. Vagy legalábbis annak megnyilvánulásai (hiszen ezek nélkül csak tudnám, hogy szeretnek, de nem érezném).
Így történt, hogy beleestem a teljesítménykényszer csapdájába. Mindig a lehető legjobb eredmények elérésére törekedtem, minden szituációban, amiben arra lehetőséget láttam.
Pont-pont, maszkocska, készen van a fiúcska...
Manapság már természetes látvány, hogy csupán a szemük látszik ki az embereknek, hiszen – a járványügyi szabályozás értelmében – már köztereken is kötelező a maszk viselése. És tudom, tudom kedves Coelho, hogy a szem a lélek tükre, de én szeretem látni az emberek mosolyát is. A mosolyokat, amelyekkel olyan rég találkozhattam. Érdekel, hogy mi történik embertársaimmal, kíváncsi vagyok a hangulatokra. Jellemezze azt akár egy szorosan összehúzott, bosszús „Erdély nem Románia” ajak vagy egy „most kaptam fizetést”-től csillogó vigyor.
Egy másik, ezzel párhuzamos világban fél hétkor kelek fel, hogy nyolcra beérjek az egyetemre. Átkozom a reggelt, a hideget, még sötétben indulok el a buszmegállóba. Alig tudok felgyúródni a harmadik buszra, az első kettő úgy ment el, hogy még csak az ajtó közelébe se jutottam.
Közben azon gondolkodom, hogy vajon mit fogok
ma ebédelni. Egy szabad órám lesz csupán és pont akkor, amikor a kantin zsúfolásig tele van. Eszembe se jut, hogy fejvesztve fertőtlenítsem a kezeimet, miután leszálltam a járműről. Nem félek attól, hogy valaki hozzám ér,
Olyan érzésekkel vágok neki e cikk megírásának, mint amikor virágot ültet az ember, és csak remélni tudja, hogy olyan színű lesz, amilyet szeretne. Türelemmel gondozom, mindvégig tudva, hogy a végkimenetel bizonytalan. A mag maga a gondolat, amit túl sokszor hallottunk már: vállald fel önmagad. Minden élethelyzetben.
Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető.