Több tucatnyi önkormányzati, állami vagy egyéb szakhatósági döntést lehetne felhozni példaként idehaza, amikor az érintetteknek nem sikerült megtalálniuk a közös minimumot, így ez az „ennél lejjebb ne” mérce mindig lejjebb és lejjebb csúszott. Ez a folyamat zajlik harminc éve, így minden téren egyre lejjebb süllyedünk. Populáris példával élve a közvetítési jogokért nagy pénzeket fizető hazai sporttelevíziók kommentátorai még mindig képesek dicsérni a saját portékájukat és úgy tenni, mintha a hazai futball szintje nem süllyedt volna évtizedek óta nem látott mélységekbe. Megpróbálják eladni a színvonaltalanságot, holott aki cseppet is ért a focihoz, láthatja, hogy vadonatúj stadionokban olyan játékosok rohangálnak, akik különösebb lerohanás, az ellenfél nyomása nélkül, színtiszta egyedül is küszködnek az egyszerű labdavezetéssel, éppen ezért, ha hozzájuk kerül a pöttyös riadtan próbálnak tőle megszabadulni, hogy nehogy eladják és az ő hibájukból szerezzen gólt az ellenfél. Ez nemes egyszerűen azt jelenti, hogy nem tudnak focizni, rendelkeznek ugyan némi atlétikai, fizikai képességgel, de a futball nem csak rohanásból áll, ott alapvetően fontos, hogy egy játékos mennyire tudja kezelni a labdát, mit tud kezdeni vele, és mennyire gyorsan. Ezt a nyers valóságot különböző eufemizmusokba vagy éppen hazugságokba szokták rejteni a „szakértők”. Sokaknak ismerős lehet ez a helyzet a saját szakterületükről.
Ennek a szakmaiatlanságnak, a nyilvánvaló érdemek mellőzésének az egyik újabb csúcsát láthattuk nemrég a kultúra területén, amikor az állami intézmények, nevezetesen a kulturális minisztérium nyugdíjaztatta Mihai Constantinescut, az Artexim igazgatóját, aki 30 éve ügyvezetői igazgatóként oroszlánrészt vállalt a George Enescu Fesztivál sikeres logisztikai és művészeti lebonyolításában. A kommunista hatalom által közvetlenül a zeneszerző halála után alapított seregszemle a rendszerváltás idejére sokat veszített a patinájából, arról a mélypontról kellett felhoznia Constantinescunak a mai színvonalra, amikor már topkategóriás klasszikus zenei fesztiválként tartják számon a kétévente megszervezett programsorozatot. Ebben nyilván sokan másoknak is nagy érdemük van, jelesül az elmúlt évtizedekben a fesztiválért dolgozó művészeti igazgatóknak, nevezetesen Ioan Holendernek, a Bécsi Állami Operaház egykori legendás igazgatójának, Vlagyimir Jurovszkij és Zubin Mehta karmestereknek, hogy csak néhány nagy nevet említsünk, akik kapcsolatrendszerükkel sokat tettek az Enescu Fesztivál ügyének előmozdításáért.
A sors fintora, hogy Constantinescut éppen akkor tették lapátra az ő akarata ellenére – pedig még nyugodtan dolgozhatna 65 évesen is -, amikor sikerült megszervezni egész Európában talán egyedüliként egy ilyen topfesztivált a közönség jelenlétében a járványhelyzet idején. Felsorolni is nehéz és főleg hosszas lenne, hogy most már bő évtizede milyen neves előadóművészeket, zenekarokat és karmestereket tud felvonultatni ez a rendezvénysorozat. Romániának ezzel az egy kulturális rendezvényével tényleg sikerült valamiben csúcsszínvonalat produkálnia, ami nálunk sajnos nem csak harminc, hanem lassan már mondhatni legalább ötven éve fehér hollónak számít. Vlagyimir Jurovszkij művészeti igazgató is leköszönt a fesztivál művészeti igazgatói tisztségéről, ebben nem volt semmi meglepetés, hiszen az orosz dirigens, aki az idei fesztiválon felvonultatta az impozánsan egységesen, expresszíven hangzó londoni zenekarok színét-javát, eleve három fesztiválkiadást vállalt. Szeptember végétől tisztázódott legalább annyi, hogy Jurovszkij helyébe Cristian Măcelaru, az Egyesült Államokban tanult fiatal és nagyreményű karmester kerül, aki 2019 óta a francia közszolgálati rádió egyik zenei együttesének számító Francia Nemzeti Zenekar (Orchestre National de France) zenei igazgatója. Ügyvezető igazgató még nincs kinevezve, remélhetőleg sikerül mielőbb megfelelő utódot találni Constantinescu helyére, és nem igazolódnak be azok a félelmek, hogy 2023-ban kevésbé színvonalas program elé nézünk.
Mihai Constantinescu elvégezte tisztességgel a feladatát, a hazai körülményekhez képest hihetetlen teljesítményt mutatott fel, de ez nem volt elég ahhoz, hogy legalább megköszönje a nyilvánosság előtt is a kulturális miniszter vagy a fesztivál fővédnökségét ellátó államfő az elmúlt harminc évben kifejtett munkáját. Ilyenkor jut eszébe az embernek, hogy milyen zsinormértéket is használnak a döntéshozók az állami intézményekben, ha még ennyire se futja. Attól tartok, hogy a legtöbb döntéshozói irodában ma már rettegnek a valódi szakértelemtől, amely minidig összekuszálja a politikai játszmákat. Hát ezért tartunk ott, ahol tartunk, és ezért kell itthon nagyítóval keresni a nemzetközileg is elismert csúcsteljesítményeket.
