Zenés emlékmorzsák 4.

Kocsis Zoltán emlékére

Zenés emlékmorzsák 4.
Az ünnepi készülődések lázas napjaiban gyakran elfelejtettnek hitt szép emlékek törnek fel a lélek mélyéről. Számomra, nemcsak a családi meghitt együttlétek, hanem egy-egy színvonalasan megszólaltatott élő, vagy televízióban közvetített hangverseny, opera- és balettelőadás, esetenként egy-egy CD-felvételről hallgatott zenei ritkaság is varázsolhat megálljt kiáltó ünnepi pillanatokat a rohanó mindennapokban. A zenei ünnepnapokra mindig örömmel gondolok vissza, a régi emlékek és a közelmúlt zenei élményei időben ide-oda röppenve, lelki gyógyírként szépítik újra életemet.

 

Azt mondják, nincs pótolhatatlan ember... én mégis hiszem, hogy minden területen vannak olyan emberek, akiket nem lehet, vagy nagyon nehéz pótolni. Talán lehet őt valamilyen szinten „helyettesíteni”, de senki nem lesz többet Kocsis Zoltán! Ő óriás volt... és óriások ritkán születnek. Minden mély és gyászos fájdalom mellett, számomra öröm és felejthetetlen élmény, hogy 2016 szeptemberében operaházunk színpadán érezhettem lelki és szellemi nagyságát, hallhattam kiváló zenei sokoldalúságát. Fenomenális zenész, széles látókörű ember és művész volt. Kocsis Zoltán maga volt a zene. Csodáltam művészetét és minden kimondott szavát... látta, hallotta és érezte a zene sokszínűségét. Nem tudhatom, ő mennyire volt boldog, de emberek millióit tette boldoggá színekben gazdag interpretációival.

Hatalmas űrt hagyott maga mögött, hiánya óriási veszteség a zenét szerető világ számára. 2017. május 30-án lett volna 65 éves. A Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat koncerttel emlékezett meg nagyszerű támogatójáról, aki huszonhat éven át minden születésnapján jótékonysági koncertet adott a szervezet javára, amelynek ő is tagja volt. Ezt a hagyományt folytatva szervezte meg a hangversenyt a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat, a bevétel továbbra is a karitatív szervezet munkáját segíti. Hátrahagyott legértékesebb felvételeit az interneten is hallgathatjuk/láthatjuk.

Emlékszem, amikor 2016. december 10-én a MÜPA-ban szervezett Kocsis Zoltán emlékhangversenyt az interneten élőben követhettük. A Nemzeti Filharmonikusokat és a Nemzeti Énekkart Eötvös Péter, Kovács János, Somos Csaba vezényelte. A nagy gonddal válogatott Mozart-, Rachmaninov-, Bartók-művek az elhunyt magyar zenészóriás szívében is ott lüktettek élete során. A Csengery Kristóf által készített színvonalas műsorfüzetben a hangverseny kezdő számáról így ír: „Mozart Lacrimosája [...] ezen az estén egyszerre egy Requiem részlete, megrendült szembenézés a halál fájdalmával, ugyanakkor a nagy muzsikusok stílusát tanulmányozó, az ő műveiket hangszerelésekkel, átiratokkal és kiegészítésekkel szolgáló, Kocsis Zoltánra jellemző művészi alázat jelépe is.” A megemlékező koncert legmeghatóbb pillanata Kocsis Zoltán fiának, a tizenkilenc éves Kocsis Krisztiánnak a fellépése volt, aki Mozart d-moll K. 466. Zongoraversenyét szólaltatta meg briliáns technikával, érzékeny lelkivilággal, színekben gazdagon.

Kocsis Zoltán egyik kedvenc zeneszerzője Rahmanyinov volt, akinek szívesen tűzte műsorára zenekari kompozícióit, játszotta zongoraműveit és az orosz zeneszerző dalaiból zenekari kíséretes átiratokat is készített. Egykoron a Vocalise című „szöveg nélküli dal” átiratot Perényi Miklós csellóművész partnereként szólaltatta meg, ezen az estén az akkori hangverseny emlékét idézve, Perényi Miklós partnere Kocsis Krisztián volt. A Nemzeti Énekkar Somos Csaba vezényletével Rachmaninov Vesperás (Éjszakai virrasztás) című kórusciklusának néhány részletével rótta le kegyeletét Kocsis Zoltán emléke előtt. Az énekkari részletek a pravoszláv liturgikus zene drámai erejével, archaikus hangvételével hatottak, míg a szerző jellegzetes sötét tónusú szenvedélye, elmélyülésre késztetett.

Csengery Kristóf szerint Bartók Béla Cantata profanáját „a megemlékezés estéjén […] bátran értelmezhetjük olyan kompozícióként, amely Kocsis Zoltán muzsikusi magatartását is magába sűríti. A Cantata profana egyik legmarkánsabban érvényesülő vonása ugyanis a kérlelhetetlenség kifejezése. […] A maximalizmus kérlelhetetlensége, az alku elutasítása, amely művészi értelemben őt ugyanúgy jellemezte, ahogyan zenei tájékozódásának legfőbb világítótornyát, Bartókot...”

A hangverseny végén Bartók fiatalori, kevésbé ismert, ritkán hallható művének, a Négy zenekari darabnak utolsó tétele a Gyászinduló hangjai túlmutatva a végleges búcsún, Kocsis Zoltán azon életcéljául kitűzött igyekezetére emlékeztettek, hogy a Bartók-életművet teljes egészében közkinccsé tegye a nagyvilágban.

A Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar felemelő emlékhangversenye méltó főhajtás volt Kocsis Zoltán művészi és emberi nagysága előtt.

(Borítókép: Fotó: Bonyhádi Zoltán)