Mezzo – valódi zenei ajándék
Mezzo – Intermezzo
Reggelente rendszerint a Mezzo-csatornával „hangolódok” az új nap kezdetére. A javarészt komolyzenét közvetítő tv-csatorna Intermezzo cím alatt remek előadások egy-egy részletével örvendezteti meg a nézőt/hallgatót, ettől válik az a másfél–két óra pergővé, amelyben sokféle zenei stíluskorszak, remekművek és ragyogó előadók követik egymást. Valódi zenei ajándék, amikor már délelőtt, a világ legjobb előadóival, teljes operát, balettet, vagy operagálát is megnézhetek.
Így történt, hogy egy alkalommal, kicsit megkésve kattintottam a Mezzo-csatornára, ezért egy operagálának csak a részleteit sikerült „fülön csípnem”. A Marco Zambelli vezényelte Orchestre National d'Île-de-France, és a két bámulatos tehetséggel megáldott énekes valósággal megbabonázott és úgy „székhez kötött”, hogy még az ebéd főzéséről is elfeledkeztem.
Ermonela Jaho előadásában Francesco Cilea Adriana Lecouvreur című operájából az Ecco: respiro appena…Io son l'umile ancella kezdetű áriát, Puccini Manon Lescautjából a Sola perduta abbandonata című áriát, és a La Rondineból a Chi il bel sogno di Doretta című áriát hallgatva, lúdbőrös lettem a gyönyörűségtől.
Charles Castronovo interpretálásában Francesco Cilea L’Arlesiana című operájából a Lamento di Federico È la solita storia del pastori ária, valamint Massenet Wertherjéből a Pourquoi me reveiller című ária szintén meghatott. Amíg a két énekes egy-egy rövid pihenőt tartott az áriák között, Marco Zambelli Puccini Manon Lescautjának Intermezzójával, és Mascagni L’amico Fritz című operájának Intermezzójával nyerte el a közönség tetszését. Az operaáriák mellett a Core’n grato olasz canzonettát üdvrivalgással fogadta a közönség. Charles Castronovo amerikai tenor és Ermonela Jaho albán szoprán örömmosolyoktól hangulatos művészi „párbaja” mindkettőjük számára győzelemmel végződött.
*
George Gershwin zenekari kíséretes zongoraműveit emlegetve, kinek ne jutna azonnal eszébe, a Rhapsody in Blue? Azt már kevesebben tudják, hogy a Kék rapszódiát egy másik remekmű is követte, az F-dúr Zongoraverseny, amelyet Gershwin nagy igényességgel komponált meg. Kár, hogy ez a virtuóz és lírikus dzsesszes elemektől ragyogó concerto igen ritkán hallható.
Egyik esős őszi estém szomorúságát éppen ez a színekben és hangulatokban sziporkázó versenymű űzte el, amikor sikerült „fülön csípnem” a concerto remek dzsesszes harmóniáit Yuja Wang előadásában a Mezzo csatornán. A 2015-ös felvételen a London Symphony Orchestra élén Michael Tilson-Thomas karmester állt, aki Yuja Wang mellett, a négykezes ráadásban, nagyszerű jazz-zongoristának bizonyult.
Yuja Wang
A sokat vitatott extravagáns öltözködési stílusáról (is) híres Yuja Wang őstehetség. Előadásában Gershwin F-dúr Zongoraversenye megtelt élettel, sugárzó örömmel. Lélegzetelállító volt, ahogyan az „ördögien” virtuóz részeket mosollyal az arcán, játékosan, könnyedén játszotta. A lírikus dzsesszes pillanatokkal esti álmodozásra késztetett. Páratlan energiájú virtuozitásáról Az óceánjáró zongorista legendája című film jutott eszembe, amikor a zongorapárbaj alatt, a húrok annyira felforrósodtak, hogy a szárazföldet soha nem látott óceánjáró zongorista meggyújtott vele egy cigarettát. Vajon mi lett volna, ha Yuja Wang is cigarettát tesz a zongora húrjaira?!
(Borítókép: Ermonela Jaho és Charles Castronovo művészi „párbaját” a Mezzo-csatornán is követhették a zenekedvelők)
