Aztán végre felfogtam: ez a helyes hozzáállás, ha valaki katolikus, hitét komolyan gondolja és ténylegesen abban él. S akkor már tudtam mi zavart: a már-már acsarkodó politikai kampányhangulat, amely teljesen eluralta a katolikus közteret. Voltak, persze, józan, önmérsékletre intő hangok is, olyanok, amelyek barátomhoz hasonlóan viszonyultak a helyzethez, de a nagy többség olyan hangulatot teremtett, mint ami mondjuk egy amerikai elnökválasztásra jellemző. A Burke-, Sarah-, Erdő-féle konzervatív szurkolótábor és a Tagle, Zuppi esélyeiben reménykedő progresszív tömeg olykor a gyalázkodás határait súrolva szapulta egymást. Ferenc pápa az egyik fél szemében szent, azt tette, amire a legnagyobb szükség volt. A másik oldal teljesen nyíltan eretnekezte és remélte, hogy utódja minden intézkedését vissza fogja fordítani.
Úgy vélem, ez nem keresztényi, nem katolikus magatartás. E sorok írója nem katolikus, de sokáig az volt, és sok dolgot ma is nagyon szeret és tisztel abban, amit ez a felekezet képvisel. Egyike ezeknek a következetesség, és úgy vélem, a két elvadult szekértábor pont ebben a kérdésben feledkezett meg a lényegről, hagyta, hogy javarészt politikai eredetű zsigeri indulatai uralják.
Ugyanis nem lehet egyszerre hinni a pápai tévedhetetlenség dogmájában, ugyanakkor abban is, hogy ha a főpásztor nem olyan irányt képvisel, ami nekünk tetszik, akkor eretnek. A kánonjog számon tartja ugyan azt a lehetőséget, hogy a pápa nyilvánvaló eretnekséget követhessen el, de senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez olyasmire vonatkozhat, mint a latin nyelvű misézés kérdése, vagy, hogy mennyire kénkőszagúan dörgedelmeskedik a pápa, ha elvált, újraházasodott emberekről beszél.
Nem lehet bízni a Szentlélek munkásságában, ihletésében úgy, hogy korteshadjáratot vizionálunk a konklávé mögé. A Veni Creator Spiritus nem erről szól. Nem lehet azt állítani, hogy az egyház Isten szándékának hordozója úgy, hogy mi, a hívek valamelyik táboraként mondjuk meg, mi legyen az a bizonyos szándék, s aki nem ért velünk egyet, az hallgasson. Nem lehet azt állítani, hogy a Szentírás értelmezése az egyház feladata és jogköre, ha közben falra mászunk, valahányszor nem olyan magyarázat lát napvilágot, amilyent szeretnénk. Katolikus embernek (és nem csak) illene tudni, hol ér véget ő maga s hol kezdődik Isten!
Ez az egymásra fenekedés igencsak gusztustalanná tette a konklávé két napját, csupán a Sixtus kápolna kéménye mellé telepedő sirály látványa hozott némi üdeséget a képbe. A hozzászólók gyorsan el is nevezték Larry-nek, a sirály ugyanis latinul Larus. És aztán mindössze négy szavazás után fehér füst tört elő, és a világ röpke órával azután megtudta, hogy Robert Francis Prevost amerikai bíboros immár XIV. Leó pápa.
Bevallom, nem számítottam arra, hogy amerikai emberre esik a választás. Az Egyesült Államok amúgy is hajlamos puszta gazdasági, katonai, kulturális méreteinél fogva arra, hogy túlságosan nagy súlyt képviseljen a világban. De az az igazság, hogy az új pápa igencsak atipikus amerikai, sőt, bizonyos szemszögből azt állíthatjuk, csak névlegesen az. Édesapja révén francia és olasz származású, édesanyjának még a lánykori neve is spanyol (Martinez). Felnőtt életének nagyobb részét inkább töltötte Peruban, mint Chicagóban, ahol pályafutása indult. Perui állampolgársággal is rendelkezik.
Az amerikai katolikus főpapok javarésze nem csupán teológiai kérdésekben konzervatív, hanem politikai és tágabb értelemben társadalmi szempontból is (szélsőséges példa Raymond Burke bíboros, aki Trump rajongó, Ferenc pápa legmarkánsabb ellenzéke vol, sőt, oltásellenes és többször is hangoztatott összeesküvés-elméleteket). Nem úgy Prevost – XIV. Leó. Eddigi pályafutása során számos alkalommal kiállt olyan ügyek mellett, mint a környezetvédelem, a klímaváltozás, a menekültek befogadása, sőt, többször nyíltan bírálta mind Trump elnök, mind Vance alelnök állásfoglalásait. Korábban az egyház püspöki vezetése mellett emelt szót, de csütörtök este a Szent Péter bazilika erkélyéről kijelentette: szinodális egyházat akarunk. Ez olyan törekvés, amelyet elődje kezdeményezett, s amely sok konzervatív kritika céltáblája volt.
Ferenc pápának az egynemű párok megáldását is engedélyező Fiducia supplicans nyilatkozatát kifogásolta, de nem elvi, hanem gyakorlati szempontból: számos afrikai országban a homoszexualitást még mindig törvény tiltja, így ott az ilyesmi egyszerűen nem fog működni – mondta. Ellenezte a gender tanulmányok iskolai bevezetését Peruban, azzal érvelve, hogy ez a tan zavarba ejtő, mert olyan nemek kitalálására törekszik, amelyek nem léteznek. Ugyanúgy, nem híve a nők pappá szentelésére irányuló kezdeményezésnek sem, szerinte ez egyrészt nem feltétlenül oldja meg a már meglévő gondokat, másrészt, újakat hozhat létre.
Ágoston rendi szerzetes, és ennek a rendnek két nagy erő közötti egyensúly az eszménye: az igazság megismerése tanulás által, és a szeretet. Ez a rend nem a szegénységet, hanem a megosztást gyakorolja. Leó pápa amellett, hogy kiváló egyházjogász (egyetemi és posztgraduális tanulmányai során főleg kánonjoggal foglalkozott), matematikus, de karrierje kezdetén gyakran helyettesített fizikatanárt is. Több nyelvet jól beszél, és bár olasz tudása nem tökéletes, nem hallani rajta a jellegzetes amerikai akcentust. Csütörtök este spanyolul is szólt perui híveihez, angolul viszont nem beszélt. Több fontos adminisztrációs hivatalt töltött be az évek során, tehát szervezői, diplomatai tapasztalattal bőven rendelkezik. Ezzel jól tükrözi a konklávék egyik jellegzetességét: ha az előző pápa inkább pasztorális szempontból volt kiváló, akkor utódjául inkább egy intézményvezetői képességű embert választanak és fordítva.
Szintén figyelemre méltó a névválasztás, a pápák ezzel a cselekedetükkel mindig fontos jelzést közvetítenek arra nézve, hogy milyen eszméket, milyen irányvonalat fognak képviselni. Utoljára a 19.-20. századfordulón volt Leó nevű pápa és az is a fentebb említett erényekről volt ismert: a tudás, a tanulás, a művészet szeretete, a társadalmi igazságosság főszerepbe emelése, a szegények pártfogása, a munkásjogi, szakszervezeti mozgalmak előmozdítása. XIII. Leót a munkások pápájának is nevezték.
Mindent összevetve tehát olyan ember került Szent Péter székébe, akivel valószínűleg sem a progresszívebb egyházra vágyók, sem a régebbi hagyományokhoz visszatérni kívánók nem lesznek teljesen elégedettek, viszont egyikük sem tekintheti őt igazán ideológiai ellenfélnek (ha már ez a nemkívánatos elvharc úgyis itt van s tudomásul kell venni). Persze, meglehet, hogy sokaknak fog meglepetést okozni, hiszen pápaként a feladatköre, a felelőssége és a hatása is nagyon más, sokkal nagyobb, mint egy püspöké. Hívei is, ellenfelei is jóval komolyabban veszik, helyes döntései eredményesebbek, tévedései veszélyesebbek. Ráadásul, mindössze 69 évesként nem kizárt, hogy bő két, két és fél évtizedig az ő személye fogja meghatározni a Római Katolikus Egyház globális szerepét, mind befelé, a hívek hatalmas tömegét érintően, mind kifelé, Vatikánnak a világ eseményeiben betöltött szerepével kapcsolatosan. Első pápai beszédében békéről, egységről, hídépítésről beszélt, tehát bízzunk benne, hogy jó pápa lesz.
