Árasszuk szét embertársaink között az Úr szeretetét

Floriska Istvánnal templomosditól főgondnokságig

A Szamosújvárhoz közeli Kecseden született 1949-ben. A négygyermekes család később Kolozsvárra költözött. Floriska István a Kétágú templomban konfirmált, a Brassai-líceumban érettségizett, majd idegenvezetői képesítést szerzett, angol nyelvtanfolyamon vett részt, bár a szocializmusban az idegen nyelvismeretnek nem volt különösebb értéke. Nyugdíjas, a kolozsvári közszállítási vállalat alkalmazottjaként dolgozott. Évtizedekig presbiter, majd a felsővárosi egyházközség gondnoka. A két kolozsvári egyházmegye egyesülésekor a 2012 őszén megalakuló presbiterszövetség elnökévé választották, tisztségéről öt évvel ezelőtt lemondott, amikor a Kolozsvári Református Egyházmegye főgondnoka, az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsának és zsinatának tagja lett. Jelszava a közösségi szolgálat Isten nevében, minden egyházi tevékenységét ennek rendeli alá.

Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó 2023. karácsonyi számában.

Életét gyermekkora óta meghatározta az egyház, azt mondja, sokszor megtapasztalták Krisztus szeretetét, az istenközeli élet áldásait. Kolozsváron sokan ismerik, legtöbben talán tömegeket megmozgató egyházi kirándulások, szórványtelepülési közmunkák hozzáértő „házigazdájaként”. Megindítóan őszinte az a jóságos kedvesség, amellyel fiatalokhoz-idősekhez eredendő tisztelettel fordul.

– Gyermekkorából milyen emlékeket őriz templomba járásról, vallásgyakorlásról, ami annak idején szinte tilos volt?

– A Kétágú templom közvetlen közelében laktunk. Az 1950-es években nagyon nehéz volt a hattagú család élete: édesapám volt az egyedüli pénzkereső, édesanyánk a négy gyermekkel és a család mindennapos szükségleteivel foglalkozott. A mélyen lelkükbe vésett református hitet sikerült nekünk, gyermekeknek is átadni. Szüleinktől tanultunk imádkozni, tőlük hallottuk az első bibliai történeteket, az ő kezüket fogva vettünk részt a vasárnapi istentiszteleteken. Olyan nagyon megszerettem a templomot, hogy bűnbánati héten délutánonként sokszor játszótársaimat otthagyva elfutottam a templomba. Otthon is sokszor „templomosdit” játszottunk, legidősebbként mindig én voltam a „pap bácsi”. Ezek az évek voltak talán a legsötétebbek, amikor szinte tilos volt templomba járni, de a szüleim hűségesen kitartottak hitük mellett, és erre tanítottak minket is. Magam előtt látom sokszor a virágvasárnap vagy a konfirmációk alkalmával nagyon szépen feldíszített Kétágú templomot. A templomhoz és Istenhez való ragaszkodásom folytán mindig bátran vállaltam a református egyházhoz való tartozásomat. Már tizenegyedikes koromban foglalkoztatott a gondolat, hogy teológiára iratkozzak, nagyon szerettem volna lelkész lenni.

varosnapokHirdetés

– Mi jött közbe, hogy ez nem valósult meg?

– A hároméves szakiskola elvégzése után a Brassai-líceumban folytattam a tanulmányaimat. Érettségi után az egyik egyházi vezetővel való beszélgetés miatt más irányba terelődött az életem. Tehát amikor a teológiára szerettem volna felvételizni, nekem már volt szakmám, és ilyen alapon lebeszéltek erről. Nagyon sokszor megbántam ezt a lépésemet, de talán az Úristen így akarta, és én erre csak azt mondhatom: legyen meg a Te akaratod! Mindig rajongtam a földrajz, a történelem, az irodalom iránt. Öt éve dolgoztam a kolozsvári közszállítási vállalatnál, amikor a Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz karán kétéves turisztikai idegenvezetői tanfolyamot végeztem el. A munkahelyem mellett idegenvezetőként dolgoztam a kolozsvári turisztikai hivatalnál, közben a szabadegyetemen angolórákra jártam. Éveken át csoportokat vezettem az ország különböző tájaira. Feleségemmel, Szilágyi Piroskával és Tünde lányunkkal a monostori negyedbe költöztünk, így lettünk a Kakasos gyülekezet tagjai. Akkor még dühöngött a kommunizmus, még nem épült meg a kolozsmonostori templom, de hálatelt szívvel emlékszem a zsúfolásig megtelt Kakasos templomunkra.

Templomtakarításon Magyarderzsén 2014-benTemplomtakarításon Magyarderzsén 2014-ben FOTÓ: KEREKES EDIT

– Aztán presbiter lett. Mit „csinál” a presbiter?

– Kevéssel a rendszerváltás után lettem presbiter részben azért, mert felkértek rá, másrészt úgy éreztem: erre az Úristen kér fel. Nagyon szívesen vállaltam a megbízatást. Presbiterként mindig az egyházközség érdekeit helyeztem előtérbe, a lelkipásztorral együtt a gyülekezet lelki életéért, anyagi-gazdasági helyzetéért, a templom és más ingatlanok állapotáért, a gyülekezeti tagokkal való kapcsolattartásért dolgoztunk.

– Az egyházközség gondnokaként, főgondnokaként milyen új feladatai lettek?

– Húsz éve a gyülekezet gondnokává, majd főgondnokává választottak. Jóval több lett a felelősség, mert a felsővárosi (Kakasos) egyházközségnek még mindig 2000 körüli a lélekszáma, több épület is a tulajdonunkban van, amelyek visszaszolgáltatásáért kemény küzdelmeket kellett vívni az államhatalommal. Az utóbbi években felújítottuk a Kós Károly tervezte 110 éves templomunkat, a parókiát, a gyülekezeti házat, a kántori lakást, gyülekezeti tevékenységekre alkalmas filagóriát építettünk, átalakítottuk és megszépítettük az udvart. Aminek különlegesen örvendünk: felavattuk Kós Károly egész alakos szobrát.

– A megyei presbiterszövetség elnökeként új megbízásokkal bővültek teendői.

– 2012-ben egyesült a két kolozsvári egyházmegye, a frissen megalakult egyházmegyei presbiterszövetség elnökévé választottak. Ez a tisztség teljesen új feladatokat hozott, mivel felöleli az egyházmegye teljes területét, ahol mintegy 600 presbiter tevékenykedik, vagy kellene tevékenykednie. Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem: nagyon sokat tehetünk az egyházi életben szerepet nem vállaló, Istentől eltávolodott református egyháztagjainkért, szórványban élő testvéreinkért. Nagy gondokkal néztünk szembe: az elöregedés, a templomlátogatás hiánya, az egyházfenntartási járulék fizetésének elmulasztása, az egyházi földterületek jogtalan eltulajdonítása és ami a legfájóbb: a vegyes házasságok arányának növekedésével járó lemorzsolódás. Elhatároztuk, olyan programokat valósítunk meg, amelyek által tudatosítjuk egyháztagjainkban keresztyén létünk lényegét. Különböző rendezvényeket kezdtünk szervezni, ahol az is cél volt, hogy minél nagyobb létszámban jöjjenek a híveink és vegyenek részt egyházunk életében. A könnyebb kapcsolattartás érdekében egyházmegyénket négy földrajzi körzetre osztottuk, presbiterképző találkozókat szerveztünk, erősítettük kapcsolatunkat a királyhágómelléki és a békési szervezetekkel. Évente kétszer közmunkát szerveztünk 100-120 fő részvételével olyan településeken, ahol elnéptelenedett templomok vannak. Két árva magyarmacskási gyermeket egy éven keresztül anyagilag támogattunk. Ifjúsági és gyermektáborokat szerveztünk, kis vidéki gyülekezeteknek Bibliát és énekeskönyveket adományoztunk. A reformáció 500. évfordulójának tiszteletére imaláncsorozatot indítottunk: főleg a kisebb vidéki templomokba látogattunk el sokszor százan, százötvenen, ahol a helyiek által ritkán megélt népes közösségben hálát adhatunk Istennek a naponta tapasztalt kegyelmi ajándékokért.

Egyik legnépszerűbb közösség- és gyülekezetépítő tevékenységünk az egyházmegyei kirándulások szervezése. Tíz éve rendszeresen kirándulunk Erdély csodálatos tájain, talán itt kamatoztathattam leginkább turisztikai ismereteimet. A közel háromszáz keresztyén hívünket számláló csoportjainkkal gyülekezeteket, templomokat, várakat, kastélyokat látogatunk meg, történelmi-irodalmi emlékhelyeken rójuk le kegyeletünket. Bejártuk a Bihari-havasok barlangjait, Máramaros szépséges tájait, a Radnai-havasok vízeséseit, többször is megfordultunk a Kazán-szorosnál vagy a Duna-deltánál. Bejártuk Székelyföld minden szegletét, Dél-Erdélyben és a Mezőségen láthattuk a „holt tengereket”. Barangoltunk a szász erődtemplomok és a bukovinai kolostorok vidékén, a Partium városaiban felfedezhettük az utóbbi évek változásait. Mostani határainkon túl magunkba szívhattuk Budapest legfontosabb látnivalóit az Országházzal együtt, sétahajózáson vettünk részt, a magyar nyelvű Biblia nyomán ellátogattunk Sárospatakra és környékére, Vizsolyra és Göncre, Debrecenben bejártuk a Nagytemplomot. Többször megfordultunk az ópusztaszeri nemzeti emlékparkban és Szeged belvárosában is sétáltunk. Hogy a Monarchia másik fővárosa ne maradjon ki, kétszer Bécsbe is ellátogattunk. Ezeket az utakat mindig bibliaolvasással kezdjük, imádkozunk, és útközben sokat beszélgetünk gyülekezeteink életéről. Sok olyan gondolatot, írást hallgatunk meg, amely a szeretetről, békességről, Isten által rendelt igazi emberi értékekről szól. A legnagyobb elégtételem az volt, amikor hazaérkezésünkkor egyik idős néni azt mondta: olyan volt a kirándulás, mintha két napon át tartó istentiszteleten lett volna. Ezek a rendezvények nem valósulhatnának meg híveink hozzáállása, anyagi segítsége, egyházmegyénk és a kolozsvári egyházközségek vagyonközösségének támogatása nélkül. Egyházmegyénk esperese minden tevékenységünket támogatja, amikor lehetősége van, részvételével is.

Floriska István szervezte kirándulás a Révi szorosban és a Jád völgyébenFloriska István szervezte kirándulás a Révi szorosban és a Jád völgyében

– Hat éve egyházmegyei főgondnok, közben az egyházkerület igazgatótanácsának és a zsinatnak is tagja lett.

– A közgyűlés választott egyházmegyei főgondnoknak, amit szívesen vállaltam, mert még közelebb kerülhettem a gyülekezetek ügyes-bajos gondjainak megoldásához. Mindig közösségeink erősítésére, református egyházunk ötszáz éves hitvallásának, hagyományainak megőrzésére törekedtem.

– Melyek most a kolozsvári egyházmegye fontosabb gondjai?

– Az egyik legnagyobb gond a lélekszámapadás, ez pedig maga után vonja a kisebb településeken az egyházi területek jogtalan eltulajdonítását, ezért kérünk minden gyülekezetet, hogy végezzék el a telekelést. Elég sok gyülekezet anyagi gondokkal küzd. Az utóbbi években, különösen a magyar kormány hozzájárulása folytán, több mint ötszáz templom, parókia, gyülekezeti ház újult meg, óvodák, iskolák, közösségi házak épültek. Feladatunk és kötelességünk ezeket az épületeket lélekkel megtölteni, ápolni, hogy az elkövetkező nemzedék is örüljön ezeknek. Az építkezések, felújítások örömmel töltenek el. Igazgatótanácsosként és a zsinat tagjaként nagy gondot fordítunk az olyan beruházásokra, tevékenységekre, rendezvényekre, amelyek erdélyi magyar népünk előrehaladását, megmaradását biztosítják.

– A karácsony előtti, rendezvényekkel zsúfolt időszakban sikerül-e elcsendesedni és az ünnep igazi üzenetére, a Megváltó születésére összpontosítani?

– Amikor a legtöbb ember különböző bevásárlásokért rohan, egyre jobban eltávolodva Istentől, az ünnep igazi lényegétől, ebben az Istentől származó értékeket nélkülöző világban is meg kell találjuk az elcsendesedést, azt a nyugalmat, amit Jézus szeretete biztosíthat számunkra. Elég sok időt töltünk feleségemmel a vidéki házunkban, a világ zajától elvonulva, időt szánva a mindennapi bibliaolvasásra és az igék megbeszélésére.

– Van-e valamilyen vezérlő gondolat, ami átsegítette a nehézségeken?

– Gyülekezetünkben, egyházmegyénkben igyekszem erdélyi magyar közösségünket erősíteni. Azt a szeretetet, amit az Úrtól kapunk, szét kell árasztani embertársaink között. Ehhez kérem Isten áldását és segítségét!

(Borítókép: KISS GÁBOR)