Zenés emlékmorzsák karantén idején
Werther-ről, a magányos, álmodozó, melankolikus fiatal költőröl már az opera első pillanataiban kiderül, hogy nem az evés-ivásról, kocsmázásról híres, annál inkább érzékenységéről, finom lelkületéről. A Werthert alakító sármos, színes-meleg hangú Jonas Kaufmann, alkatához közel álló szerepében az O, Nature, pleine de grace első nagy áriában arról énekel, hogy a titokzatos csendet, a nyugalmat szereti és alázattal hajol meg a természet szépségei előtt, a nap ragyogó sugarai melegítik lelkét. Abban a pillanatban, ahogy meglátja Charlotte-t (Sophie Koch) amint a félárván maradt kis testvéreivel foglalkozik, érzi, hogy a keserűségben a gyermekek fénnyel, a lány pedig szerelemmel tölti meg a szívét. De szerelme eleve halálra van ítélve, hiszen Charlotte már Albert (David Bižić) menyasszonya. Bár ő is első pillanatban megszereti Werthert, hű kell maradjon haldokló anyjának tett ígéretéhez, hogy Alberthez megy férjhez.
Richard Eyre rendezői elképzelésében vetített képek, filmkockák érzékeltetik az idő múlását, tavaszra nyár jön, vasárnapi béke honol a tájon. Albert áldottnak érzi magát felesége mellett, de átérzi barátja lelki fájdalmát tudván, hogy hazajötte előtt szerelmi álmokat szőtt Charlotte-val. Werther szenved, hogy az istenített nő nem lehetett az övé, azt sem veszi észre, hogy Charlotte vidám természetű húga, Sophie (Lisette Oropesa) szerelmes belé. A Du gai soleil, plein de flamme áriában madárröptű könnyedséggel hiába énekli, hogy a „boldogság a levegőben van”, és hiába lengi körül incselkedve, táncra kérve, Werther fejében meg se fordul, hogy ez a lány boldoggá tehetné boldogtalan, megkeseredett szívét.
Mi győzhet egy ilyen szentimentális történetben: a szerelem vagy a hitvesi kötelesség? Charlotte annak ellenére, hogy szerelmük emléke az ő szívében is él, karácsonyig „száműzi” Werthert, remélve, hogy időközben tisztázni tudja érzelmeit. De nem tud felejteni, Werther leveleit elégetné, mégsem teszi, szerelemes sorait szüntelenül olvassa és újra olvassa, könnyei minduntalan elerednek. Megható Va, laisse couler mes larmes áriájában húgának énekli „hadd folyjanak könnyeim”, mert a könny megtisztítja, felszabadítja a lelket.
Karácsony van, Werther visszatér, újból szerelmet vall Charlotte-nak, aki Osszián egyik énekét adja a kezébe, amit egykor lefordított. Ez az opera legmeghatóbb áriája, a Pourquoi me réveiller, amit Kaufmann szenvedéllyel, színekben gazdagon tolmácsolt, meggyőzően közvetítve Werther minden bánatát. A szerelmes férfi közben rájön, hogy számára csak a halál hozhatja el a boldogságot. Albert rádöbbenve, hogy felesége Werthert szereti, hidegvérrel adja kölcsön pisztolyát egykori barátjának. Charlotte rossz előérzettel szalad Werther otthonába, akit súlyosan megsebesülve talál. Hiába a könny, hiába az ölelés, a halál elkerülhetetlen.
A fináléban Charlotte megvallja szerelmét, csókjával feledtetni szeretné Werther addigi szenvedéseit. Miközben a „gyermekek… angyalkák” messziről hallatszó karácsonyi énekére, a „megváltás, a megbocsátás, az ártatlanság himnuszára” figyel, Werther sorsával megbékélten, boldogan hal meg Charlotte karjaiban.
Szenvedélyes, megható romantikus történet, a francia muzsika ezernyi színárnyalatával, nagyszerű énekesek kiváló előadásában!
(Borítókép: Jonas Kaufmann – Werther – és Sophie Koch – Charlotte. Fotó: Ken Howard/Metropolitan Opera)
