…legalább az a mérgezett ibolyacsokor ne lett volna!

Nem sokszor hallani/látni Francesco Cílea Adriana Lecouvreur című operáját, amelynek hősnője a 18. században a Comédie Française ünnepelt sztárja volt, okos, intelligens, szép és tehetséges színésznő, akinek életét a színpadi játék és a szerelem szenvedélye töltötte ki. A négyfelvonásos opera nem csupán színes emberi karaktereket és érzelmeket tár elénk, hanem a színfalak mögötti intrikák világába is beavat.

Az Adriana Lecouvreur zenei élményének aranyporát az olyan énekes nagyságok megdöbbentő drámai és páratlan lírai szépségekben tündöklő tolmácsolása jelentette, mint Anna Netrebko (jelenleg a világ egyik legnépszerűbb szopránja), Piotr Beczala (világhírű tenor, a Met gyakori meghívottja), Anita Rachvelishvili (az utóbbi évek egyik legtehetségesebb mezzoszopránja), valamint Ambrogio Maestri (a világ leghíresebb operaházainak kedvelt olasz baritonistája).

De miről is szól röviden Cílea gyönyörű operája? A drámát valójában az opera férfi főszereplője, Maurizio gróf (Piotr Beczala) indítja el, akibe Adriana Lecouvreur (Anna Netrebko) és ádáz riválisa, Bouillon hercegnő (Anita Rachvelishvili) is szerelmes. Adriana az Io sono l’umile ancella áriában a művészet alázatos szolgájaként, „törékeny hangszerként” „az emberi dráma visszhangjaként” mutatkozik be, Maurizio számára – ahogy a La dolcissima effigie sorridente áriájában énekli – ő a szépség, a boldogság megtestesítője, akit a szerelem költővé varázsol.

Adrianát titkon Michonnet (Ambrogio Maestri), a színház idős igazgatója is imádja, „istennőként” magasztalja tehetségét, dicséri szépségét és őszinteségét, de érzelmeit nem árulhatja el, így amint nagy érzelmi skálával énekelt Ecco il monologo-jában elhangzik, titkon sír, nevet, és álmodik. Adriana riválisa Bouillon hercegnő az önzés, az ördögi rossz megtestesítője, valójában férjezett princessz, de – ahogyan Acerba voluttà, dolce tortura áriájában vallja – féltékenységtől gyötörten, megszállottként szereti Mauriziót.

Bár ismertem a történet tragikus kimenetelét, mégis, mialatt a fináléban Adriana szívfacsaróan megrázó Poveri fiori áriáját hallgattam, valahol azt kívántam, legalább az a mérgezett ibolyacsokor ne lett volna, amelyet a grófné a szerelmes férfi nevében küldött gyűlölt vetélytársának! Attól fogva minden hiába, minden Adriana elkerülhetetlen halálához vezet. Az idős Michonnet hiába szabadítja ki az időközben politikai elítéltként börtönbe zárt Mauriziót, és titkon küldött levelében hiába hívja vissza kedveséhez. Maurizió későn érkezik, hiába az ölelés, a csók, Adriana életét már a szerelem sem tudja megmenteni.

Cílea leginkább a kortárs Puccinihez hasonlítható, mégis egyedi, nagyívű, romantikusan szenvedélyes, gyönyörű zenéjének lélekábrázoló ereje megható, drámai mélységektől és lírai gyöngédségtől ragyogó áriáinak szívszorító dallamai könnyet csalva érint(het)ik meg a hallgató lelkét.

(Borítókép: Anna Netrebko és Piotr Beczala az Adriana Lecouvreur című operában. Fotó forrása: metopera.org)