Zenés emlékmorzsák karantén idején
A sok ötletes, John Macfarlane csodálatos tervei alapján készült kosztüm- és díszlet, és ahogyan egy-egy kiváló maszkkal – hatalmas pocakot, hosszú orrt, csontos ujjakat varázsolva –, bozontos, göndör parókával teljesen át tudták varázsolni az előadókat, már jóval az előadás előtt megteremtődött a zenemese varázshangulata. Arról nem is beszélve, hogy a kályhában is lobogott a tűz, várta a nagyorrú boszorkányt! Humperdinck gyermekdal ihletettségű, jól memorizálható, színes-szuggesztív romantikus zenéje az első perctől a mese szárnyain ringatott.
A Richard Jones rendezte (2008) Hansel and Gretel zenés története konyhajelenettel indul. Az asztal terítetlen, a tál üres. A két testvér – a rövidnadrágos Hansel /Jancsika szerepében a csodálatos hangú, fantasztikusat alakító mezzoszoprán Alice Coote és Gretel/Juliska szerepében a szöszke, bájos, meleghangú szoprán Christine Schäfer – unatkozik, egyik lustább, mint a másik. Duettjükben „korgó gyomorral” almás sütiről, epres pudingról álmodoznak. De a játék és móka mindenekelőtt! Épp az asztal tetején „vezényelnek”, amikor fáradtan, elgyötörten hazaérkezik Gertrud, az anya (Rosalind Plowright mezzoszoprán, aki ezért az alakításáért Grammy-díjat nyert). Haragszik, veszekszik, hogy nem segítettek semmit, enni sincs mit. Nos, indulás az erdőbe gyümölcsért!
Peter, az apuka (Alan Held, napjaink egyik vezető basszbariton színészegyénisége) néhány felhörpintett kupicától jobb kedvvel érkezik, „édes asszonyától” csupán enni kér. De üres a kályha, az asztal, üres a tál…amikor táskájából előkerül némi finomság, a hangulat is „felmelegszik”. De hol vannak a gyermekek? – kérdi énekében az anyától. A félelem csak akkor sújtja le mindkettőjüket, amikor rájönnek, hogy a gyermekek az erdőben a boszorkány tanyájára tévedhetnek, ahol ezer veszély fenyegeti őket.
Halálra rémülten indulnak féltve szeretett gyermekeik keresésére. De a testvérek nagyon jól érzik magukat az erdőben, szamóca van bőven, van mit enni, lehet szabadon tekeregni…csak a sötét este ne szállt volna oly hamar le! Az utat visszafelé nem találják, éneküket az erdő visszhangozza. Sasha Cooke fényes-meleg hangú mezzoszoprán – egy mesébe illő szilikon protézismaszkkal álcázva – a kedves, megható Sandman („Homokember”) -áriában gyermekszeretetéről énekel, és szép álmot ígérve, aranyló homokszemű álomport hint a megszeppent testvérekre. Elalvás előtti imájukban Jancsi és Juliska a The Evening Prayer duettben az álmukat őrző angyalok gondoskodó szeretetéről énekel. Fantasztikus látványélmény az Álom-pantomim, amint a protézismaszkok mögé bújtatott óriási kuktasapkás szakácsok megterítik az asztalt, a frakkos halpincér meggyújtja az ünnepi gyertyákat, előkerülnek a régen álmodott szép ruhák.
Jancsit és Juliskát a glédába állt kukták finomabbnál finomabb ételekkel kínálják. Álmuk fölött a Dew Fairy/Harmat tündér (Lisette Oropesa) őrködik, és amikor a fényes nap már nevet, éteri könnyedséggel énekelt szopránáriájával kedvesen költögeti a „hétalvókat”, majd eltűnik az erdő mélyében. A hatalmas száj óriási piros nyelvén az „erdő tortája” Jancsit és Juliskát a The Witch birodalmába csalja, ahol az asztal roskadásig tele frissen készített valódi(!) cukrász-édességekkel, tortával, aprósüteményekkel, szőlővel, naranccsal.
A boszorka szerepét ezúttal nagytestű, bodros hajú nőnek álcázva Philip Langridge tenor énekelte-táncolta végig, komikus figuráját hangos nevetéssel követte a közönség. Nőtt a derű, amikor a boszorkány az égő kemencében kötött ki, majd ropogósra sülten tálcára, végül asztalra került. A fináléban megérkeznek a szülők, nagy szeretetükben megfeledkezve a dorgálásról, ölelik, csókolják a két gyermeket. „Boszorkányevésre” készen, az asztal köré gyűlt maszatos arcú gyermekkórus villával-késsel a kezében boldogan énekli együtt a szülőkkel, hogy az Isten szereti a gyermekeket és imájukat mindig meghallgatja. Nos, az ilyen kedves (zene)meséből sohasem elég!
(Borítókép: Jelenet a Jancsi és Juliskából. Fotó: Metropolitan Opera)
