Zenés emlékmorzsák karantén idején
Borogyin befejezetlenül maradt operáját a meglévő kéziratból Rimszkij-Korszakov és Glazunov „keltette életre”, hangszerelésükben az Igor hercegből igazi remekmű, az orosz nemzeti opera monumentális alkotása született. Cselekményének fő mozgatórugója a szülőföldszeretet, a hazafias szenvedély, az idegen iga elleni küzdelem, a vereség okozta lelki vívódás. A harc idejére otthon hagyott Galickij herceg hatalommal való visszaélése, önkényeskedése, és Koncsak kánnak – a pusztító poloveci hordák félelmet nem ismerő büszke vezérének – a foglyul ejtett Igor iránti igencsak meglepő „emberi-baráti” megnyilvánulása mellett, a cselekményt az Igor fia és a kán leánya között szövődő szerelmi történet (is) meghatározza. Zenéjét az orosz népi(es) és ortodox vallásos hatás mellett keleties ízek teszik egyedivé.
Harcba indulásra készen, búcsúzik a csapat. Nincs trombitaszó, Igor az ég Urához imádkozik, hogy seregét, fiát és az orosz földet az ellenségtől megvédje, oltalmazza. De a sors nem egykönnyen hozza el a szabadságot, katonái holtan, sebesülten fekszenek a kán pipacsmezején, ahol a fehér-fekete fotó- és filmbejátszásokkal megidézett elesett katonák megkínzott, véres-izzadt arca fokozza a foglyul ejtett és a leigázottság szégyenétől szenvedő Igor lelki drámáját. A címszereplő Ildar Abdrazakov gyönyörű hangját már az előző esték operáiban is megcsodáltam. Igorként nem volt könnyű dolga a helyenként zeneileg túlméretezett, cselekményében kevésbé eseménydús részletekben is meggyőzőt alakítania, de fantasztikus állóképességgel és drámai erejével uralta a helyzetet.
Dmitrij Csernyakov modern víziójú rendezésében a piros pipacsmező azonfelül, hogy szép látvány, úgy gondolom, valahol az elesettek vérére és a fiatalok között ébredező szenvedélyes szerelemre (is) utal(hat). Míg Anita Rachvelishvili az Adriana Lecouvreurben a kegyetlen-féltékeny hercegnő drámai szerepét játszotta, itt a kán lányaként lírai szépségektől ragyogó áriával várja a szerelmet. Szerelmes dala Igor fiában, Vlagyimirban (Sergej Semishkur) talál visszhangra, akiben úgyszintén fellángol a nagybetűs Szerelem hívó szava. Kettőjük áriája szenvedélytől izzik, boldogságtól sugárzik.
Kérdés, beleegyezhet-e a fiatalok házasságába a háborús emlékektől kínzott Igor? Semmiképp, hiszen az ő élete-sorsa „harcos hittel megóvni a szép orosz hazát”. Azt sem tudja elviselni, hogy a kán (Štefan Kocán), ugyan hatalmának tudatában, de nem fogolyként, hanem „barátként” tiszteli, sőt „fogoly-vendégét” énekkel-tánccal vidítani is óhajtja. Ez a híres Poloveci táncok pillanata, önmagában is hatalmas erejű színpadi kompozíció, amelyben a robbanó dinamika, a harcias vad ritmusok elsöprő lendülete, és a bensőséges, lírai, keleties lágyságú dallamosság feszül egymásnak. Önálló koreográfiaként a leghíresebb balett-társulatok repertoárjában is szerepel(t) és a klasszikus toplistán népszerű koncerttermi darabként is előkelő helyet foglal el. A vörös pipacsmezőn a kortárs táncstílusú, belső erőtől ragyogó „örömtánc” és a kísérő kórus éneke a kán dicsőségét hirdette.
Amíg Igor a fogságban szenved, otthonában dorbézolás folyik, sógora visszaél hatalmával, terrorizálja a nőket és férfiakat, szétrombolja a várost. Igor hosszas lelki vívódás után végül rászánja magát a szökésre, fia nem tart vele, szerelmével az ellenség táborában marad. A kán nem üldözteti az apát, a fiút vejéül fogadja. Bár Igor harcos büszkesége csorbát szenvedett és lelkiismerete továbbra is lázong, drámai áriájában romba döntött városának újjáépítésére, a jólét visszaállítására buzdítja népét. Nincs több halál, úgy néz ki, hogy a szokványos tragikus finálé elmarad, de kérdezem, vajon mondható ez happy endnek?
(Borítókép: A címszereplő Ildar Abdrazakov – balról – és Štefan Kocán, a kán szerepében. Fotó: Cory Weaver/Metropolitan Opera)
