Mérce volt ő számunkra sok szempontból: eleganciából – lazán és rendhagyóan megkötött nyakkendőjével -, nagyvonalúságból, úriemberségből, amelynek köszönhetően soha nem sétált be az áskálódások, nemegyszer hamis vádaskodások kelepcéjébe, hanem felülemelkedett ezeken kópés mosolyával, finom iróniájával, józan bölcsességével.
A segítőkészség mércéje volt ő. Ezen nemes emberi tulajdonság kiapadhatatlan forrásként buzogott benne, és megnyugtató volt belőle merítenünk, hiszen úgy segített embereken, úgy tudott felkarolni egy-egy igaz ügyet, hogy közben nem alázott meg senkit, nem éreztette, hogy viszonzást várna. Egyszerűen csak segített, hátsó gondolatok nélkül.
De talán legigazabb örökségként Tőle a hűség követendő példájátkaptuk. Kedves iskolája, a Báthory iránti hűségét, s ezzel együtt a mindenkori erdélyi magyar oktatás iránti hűségét. Nem létezett számára bezárt kapu, elgördíthetetlen akadály, amikor iskolájáról volt szó, annak építéséről, felvirágoztatásáról.Mondanunk sem kell, hűségből feladta a leckét nekünk, utódainak. József Attila szavaival élve „bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe”.
A Báthoryból indult értelmiségi életútja, s az iskolától nem szakadt el soha, láthatatlan és eltéphetetlen szálak fűzték hozzá. Iskolánk matematikatanáraként, igazgatóhelyetteseként szállt szembe a kilencvenes évek magyarellenes közoktatási politikájával. Elévülhetetlen érdeme, hogyaz egykori 2-es számú líceum uniformizáló, jellegtelen nevét lecserélhettük iskolaépítő fejedelmünk, Báthory nevére.
Küldetéses ember volt Imre. A szórványból érkező, tanulni vágyó gyerekek számára kemény munkával lány- és fiúbentlakást hozott létre, alapítványa a Teodidaktos Humanitárius Alapítvány, együtta Lyceum Alapítvánnyal tanulók százait juttatta ösztöndíjakhoz. Építő munkája megbecsüléseként 2005-ben átvehette a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.
Vitathatatlanul mérce számunkra Imre az emberi kapcsolatok ápolása szempontjából is, hiszen a Báthory „utazó nagyköveteként” közel 30 esztendős baráti-testvériskolai kapcsolatokat éltetett a szekszárdi Garay János Gimnáziummal, a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziummal, és a Toldy Ferenc Gimnáziummal, a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumával, a kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnáziummal.
Vizi Imre életútjának, munkásságának méltatása a kosárlabda, a sport iránti mély szeretetével teljes. Ebben is mérce ő számunkra. Ugyanaz a fantasztikus energia, lendület hajtotta a kolozsvári Építők csapatában, az egyetem első osztályú csapatában, a román válogatottban, mint a Báthory-napok tanárcsapatában, mérkőzések, amelyek örökre legszebb emlékeink közé íródtak.
Most értettük meg, hogy a fájdalmon túl miért ennyire nehéz feladat Vizi Imrére emlékezni: szinte lehetetlen búcsút venni attól az embertől, akiről azt hittük, örökre élni fog. És fog is. Hozzátartozói, tanítványai, kollégái, barátai, egyszóval mindannyiunk emlékeiben.
Június van, az iskolai év vége, bármilyen rendhagyóra is sikeredett ez. Ballagjunk egy utolsót Vizi Imre, szeretett kollégánk, örökös tagunk oldalán, és képzeletben nyújtsuk át neki a Báthory Hűségdíját. Megérdemli.
Az Isten azért rendel ilyen formátumú embereket az utunkba, mint Imre, hogy a bizonytalanságra és kétségbeejtő viszonylagosságra ítéltetett világban útjelzőink legyenek, emberi mércéink, hisz elmondhatná magáról –szintén József Attilát idézve- „mert énvelem a hűség van jelen/ az üres űrben tántorgó világban.”
A Jóisten adjon örök nyugalmat neked, kedves Imre!
A Báthory István Líceum Munkaközössége
