A holokauszt során Európában mintegy hatmillió zsidót gyilkoltak meg, közülük több mint félmilliót a történelmi Magyarország területéről, 164 ezer embert pedig Észak-Erdélybőldeportáltak és pusztítottak el néhány hónap leforgása alatt 1944-ben.
A történelmi visszatekintések gyakran a deportálóvonatoknál, a gettók kapuinál vagy a táborok drótkerítéseinél kezdődnek, holott a történet jóval korábban indult: rendeletekkel, gazdasági intézkedésekkel, a mindennapossá tett kirekesztéssel. A jogfosztás először jogszabályokban jelent meg, majd fokozatosan átszivárgott a híradásokba, publicisztikákba és a hétköznapi beszédbe. A sajtó nem csupán tudósított az eseményekről, hanem értelmezési keretet is adott hozzájuk: kijelölte, mi számít „indokoltnak”, mi „szükségesnek”, ki „idegennek” és ki „veszélyesnek”.
Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között a magyar nyelvű lapok rendszeresen beszámoltak a zsidóellenes intézkedésekről. A zsidók elbocsátásáról, üzleteik bezárásáról, vagyonuk elkobzásáról, jogaik fokozatos megvonásáról hírek százai jelentek meg. A gettósítás városonként külön is nyilvánosságot kapott. Mindez nem rejtve, nem a háttérben történt, hanem a napilapok hasábjain, a nyilvánosság előtt. Az olvasók lépésről lépésre követhették, hogyan szűkül a velük élő közösség élettere, miként válik a diszkrimináció mindennapossá, a kirekesztés pedig természetessé.
A jogfosztás és a kifosztás a mindennapi híranyag részévé vált. A nyilvánosság sajátos módon vált a történet részévé, nemcsak azért, mert minden részletet ismert, hanem mert hozzájárult ahhoz, hogy a folyamat „érthetőnek”, „magyarázhatónak”, végső soron pedig elfogadhatónak tűnjön.
A sajtó szerepe ebben kulcsfontosságú volt. A publicisztikák, vezércikkek, visszatérő toposzok, a bűnbakképzés, a gazdasági és társadalmi problémák egyetlen csoportra való vetítése, az „ők” és „mi” folyamatos hangsúlyozása olyan közhangulatot teremtett, amelyben a jogegyenlőség felszámolása már nem tűnt rendkívülinek. A nyelv fokozatosan hozzászoktatta a társadalmat ahhoz a gondolathoz, hogy bizonyos emberek kevesebbet érnek.
A holokauszt a zsidó közösség gazdasági és társadalmi alapjainak szisztematikus felszámolását is jelentette. Az elkobzott vagyonok, elvett üzletek, kisajátított lakások története máig rendezetlen, és számos kérdést vet fel. A kifosztásról a korabeli sajtó részletesen beszámolt, a jóvátételről és a felelősségről azonban évtizedekig alig esett szó. Az emlékezés ezért nemcsak erkölcsi, hanem társadalmi felelősség is, kimondani, hogy a történetnek ez a része sem lezárt.
Január 27. így nem csupán a gyász napja, hanem az önvizsgálaté is. Annak felismeréséé, hogy a tömeges kirekesztés nem egyik napról a másikra történik. A holokauszt arra figyelmeztet, hogy a demokrácia és az emberi jogok nem maguktól értetődő állapotok, hanem folyamatosan védendő értékek.
Az emléknap üzenete ezért ma is aktuális. A közöny, a hallgatás és a megszokás veszélyes társadalmi jelenségek. Amikor a kirekesztő beszédmód természetessé válik, amikor csoportokat tesznek felelőssé a közösség problémáiért, amikor a jogegyenlőség „kivételek” sorává alakul, akkor jól ismert történelmi mintázat rajzolódik ki.
Auschwitz felszabadítása a végpont emléke. Január 27. azonban arra figyelmeztet, hogy a történet jóval korábban kezdődött, törvényekkel, rendeletekkel, jogszabályok sorával. Azokkal a jogszabályokkal, amelyek révén az állam saját polgárait másodrangúvá minősítette, törvényes keretek között kirekesztette a társadalomból, kifosztotta és kiszolgáltatta őket egy idegen hatalomnak, amely aztán a legtöbbüket kivégezte. Észak-Erdély esetében mindezt a magyar állam hajtotta végre, amelynek alkotmányos kötelessége a polgárai védelme lett volna.
Az emlékezés így nem pusztán múltidézés, hanem jelen idejű felelősség is: észrevenni időben, amikor a közbeszéd újra leértékel, amikor az empátia helyét átveszi az önérdek, amikor a társadalom újra hozzászokik ahhoz, amihez soha nem volna szabad.
Az emléknap üzenete tehát egyszerű és súlyos egyben: a történelem nem ismétli önmagát pontosan, de a mintázatai felismerhetők. A kérdés az, felismerjük-e őket időben.
