Egyetlen alkalommal próbált valaki tiltakozni. Az egyik osztálytársam az ordítozás közepette letette a krétát a katedrára, és azt mondta: így nem tud felelni, inkább kapjon négyest, csak mehessen vissza a helyére. A tanárnő reakciója brutális volt. Magából kikelve üvöltötte, hogy majd ő eldönti, mikor ér véget a felelés, és milyen jegyet ad. A kiállásból osztályfőnöki fegyelmi ügy lett – igaz, végül „csak” szóbeli megrovással megúszta az osztálytárs.
Az 1990-es rendszerváltás után, a mindent átlényegítő szabadság légkörében azonban megváltozott a világ, ki lehetett mondani, amit addig nem. Több osztály egyszerűen megtagadta, hogy bemenjen a kémiatanárnő óráira, felismerve, hogy az órákon verbális bántalmazás folyik. És akkor megtörtént a csoda. A tanárnő egyik napról a másikra radikálisan megváltozott. Mintha kicserélték volna: kedvesen magyarázott, türelmesen végighallgatott, segített a feladatmegoldásban.
Persze, az áldozatoknak csak ritkán van részük ilyen happy endben. A bántalmazási történetek többsége nem ér véget felismeréssel és jóvátétellel. Nagyon sokan képtelenek kiállni, akár évekig vagy évtizedekig tűrik a bántalmazást, ami családban, munkahelyen, iskolában vagy akár edzőteremben történik. Az áldozatok sokszor fel sem ismerik a bántalmazás tényét, mert a bántalmazók általában azt sugallják, hogy „megérdemlik” a fenyítést, ezáltal tanítanak és nevelnek. A helyzetet tovább bonyolítja az anyagi, érzelmi vagy társadalmi függés. A kilépés ezért összetett, sokszor hosszú folyamat, amelyhez hiteles segítségre és támogató közegre lenne szükség. A „miért maradt?” típusú kérdések valójában az áldozatot hibáztatják, miközben nem értik a helyzet lényegét.
A versenysport különösen veszélyes terep ebből a szempontból. A sportoló-edző viszony könnyen hoz létre olyan hatalmi helyzetet, amelyben megjelenhet a megfélemlítés, a megszégyenítés, az érzelmi manipuláció, a mentális terror, sőt akár a testi fenyítés vagy a szexuális abúzus is. A verbális és lelki erőszak nehezebben bizonyítható, mint a fizikai bántalmazás, hosszú távú hatásai azonban ugyanolyan súlyosak.
Az agresszió leleplezését nehezíti a tény, hogy sokáig elnézték a bántalmazó edzői módszereket, és ezeket az eredmények elengedhetetlen velejárójának tartották. Ily módon az eredmények validálták az erőszakot és bántalmazást. Egészen addig, ameddig tragédiák nem következtek be. A sport története tele van ilyen esetekkel. Talán a legismertebb Jelena Mukhina szovjet tornászé, akit 1980-ben arra kényszerítették, hogy lábtörése után sérülten kezdje el az edzéseket a moszkvai olimpia előtt, s az egyik nehéz, azóta betiltott gyakorlat – Thomas-szaltó – végzése során gerincét törte, minek következtében élete további részére lebénult.
Az elmúlt években egyre több sportoló vállalta fel bántalmazásának történetét – külföldön és idehaza egyaránt. Larry Nassar amerikai orvos esete alapvetően ingatta meg az amerikai tornát: azután ítélték el, hogy a tornászválogatott számos tagja jelentette szexuális visszaéléseit. A világraszóló eredmények elismerése mellett az Egyesült Államokba emigrált Károlyi Béla és Márta házaspár edzői módszereit is sokan megkérdőjelezték. Azután vonultak vissza a közéletből, hogy kiderült, Larry Nassar a Károlyi Ranchnek nevezett texasi edzőközpontban is hozzáférhetett a tornászlányokhoz.
A romániai tornasport sem kivétel. Az egykori sportolók vallomásai sorra számoltak be brutális edzésmódszerekről. A közelmúltban, tavaly novemberben újabb botrány robbant ki a női tornászválogatottban, miután Denisa Golgotă nyilvánosan beszélt a vele szembeni bánásmódról, majd Camelia Voinea edző módszereiről is felvételek kerültek napvilágra. A szövetség drasztikus lépésre szánta el magát: 2025 végéig feloszlatta a válogatottat. Pár nappal később a női kézilabdában is hasonló ügy került felszínre: Gheorghe Tadici edző bántalmazó magatartásáról számolt be több sportolónő.
A sor rengeteg hazai és külföldi példával folytatódhatna, és minden jel arra mutat, hogy a nyilvánosságra hozott esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik. A sportban történő bántalmazás különösen veszélyes, mert gyerekkorban, serdülőként a fiatalok rendkívül befolyásolhatók, könnyen elhiszik, hogy mindent el kell viselniük a siker érdekében – még a megalázást vagy a verést is. Mindig akadnak olyanok is, akik – gyakran a bántalmazás hatásait nem ismerve – védelmükbe veszik a módszereket, relativizálva és konzerválva az erőszakot. A tipikus hozzászólások közé tartoznak az ilyenek: „aki nem bírja a lelki nyomást, ne sportoljon”; „a versenysport nem való érzékenyeknek”; „az edző módszere ilyen, ki kell bírnod”. Holott egyértelmű különbség van az egészséges teljesítménynyomás és az abuzív kényszer között. Az áldozatok számára talán a legnagyobb trauma, hogy támogatás híján egyedül kell megküzdeniük a történtekkel. Sok tragédia elkerülhető lenne, ha megtanulnánk idejében felismerni a bántalmazás jeleit, és közösségként lépnénk fel ellene.
