Az erdélyi magyarság napszámosának emlékére

Már a rendszerváltás hajnalán fontosnak tartották őt és meghallgatták a véleményét a legismertebb és legbefolyásosabb romániai politikusok, Corneliu Coposutól Adrian Năstaséig, és Emil Constantinescutól Ion Iliescuig. De kikérték azt Budapesten és más európai fővárosokban, illetve az Egyesült Államokban is. Mi magunk is pontosan tudtuk: Takács Csaba minden erejével azon munkálkodik, hogy az erdélyi magyarság politikai, társadalmi, oktatási és kulturális téren is felmutathassa értékeit, múltjára, jelenére, munkájára és erejére büszke lehessen, és rendíthetetlenül bízzon abban, hogy nekünk ezen a földön jövőnk van. 

Éppen ezért az elkötelezettségéért a megosztó vitákat nem szerette, nagydobbal verebet fogni sosem akart, hanem örökké, példátlan akarattal, kitartással, csendesen, a megbékélést, az összefogást, az együttműködést, az építést sürgette. Folyamatosan rajta tartotta a szemét mindenen, amit a közösségünk megerősödése és épülése szempontjából fontosnak tartott. 

Családja mélyen gyökerezett az erdélyi földben. Felmenői között ott találjuk az erdélyi arisztokrácia színejavát, olyanokat is, akik az erdélyi magyarság haladását fontos cselekedetekkel vagy bőkezű, évtizedeken át működő, rászorulókat segítő alapítványokkal szolgálták. Ezekre, természtesen, felnézett. A származására tehát büszke volt, ám annak tudata sohasem valamilyen rosszul értelmezett felsőbbrendűségre vagy nagyravágyásra, hanem kizárólag feladatmegoldásra és szolgálattételre sarkallta. Édesanyja jussát, a szilkeréki Inczédy-Schilling kastélyt javítgatta, szépítette és gondozta, amikor csak ideje engedte. – Megyek Szükerékre, rengeteg munka vár rám – mondta gyakran, a település régi, történelmi nevét használva. Hogy aztán végül, ugyancsak dologidőben, ott érje utól a szomorú végzet.

Múlt héten csütörtökön, a tragikus halála előtti napon, ugyancsak közösségszolgálati ügyben voltunk együtt Marosvásárhelyen. Az Erdély TV és az Erdély FM rádió helyzetéről, kilátásairól mondott ott fontos, őszinte szavakat, amelyek a szívéből jöttek. A ma már Románia egész területén látható televízónak és a szintén jól ismert rádiónak is egyik oszlopos alapítója volt, így ezen intézmények sorsa és teljesítménye rendkívül érzékeny szívéhez nagyon is közel álltak. Biztos akart lenni a jövőjükben, ezért a felmerült jobbítási, megszilárdítási és fejlesztési szándékokat minden erejével támogatta. De ugyanígy viszonyult az egész erdélyi magyar sajtóhoz, amelyet tisztelt és óvott, s amelynek meg-megfeneklett tutaját, amikor csak tehette, biztonságosabb vizekre igyekezett terelni. 

Együtt jöttünk vissza Kolozsvárra, és az úton ügyes-bajos, napirenden levő dolgainkról hosszasan beszélgettünk. Amikor ki akartam szállni az autójából, visszatartott. További általa fontosnak tekintett témákra terelte a szót. – Még rengeteg megbeszélnivalónk van – mondta. Újabb hosszú beszélgetést követően köszöntem el tőle. Semmi nem utalt arra, hogy utoljára láttam, hogy utoljára beszélgettem vele. Azzal a tudattal szálltam ki az autóból, hogy néhány nap múlva majd ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nagyon fáj, hogy ez nem így történt.

Tetőtől talpig tisztességes, becsületes ember, az erdélyi magyarság élő, hűséges lelkiismerete és egyben odaadó, kitartó napszámosa volt, akinek érdemeit és eredményeit felsorolni sem könnyű. Nem utolsósorban pedig a legönzetlenebb barátom, aki nemcsak a szeretteinek, de nekem is nagyon fog hiányozni.

Vigasztalást a gyászoló családjának, imádott feleségének, Ibolyának, szeretett gyermekeinek, Arankának és Attilának, testvéreinek, rokonainak, de munkatársainak és barátainak is – minekünk, valamennyiünknek. Kérem, fogadják a Szabadság szerkesztősége, a Minerva Művelődési Egyesület, illetve a Janovics Jenő Alapítvány munkatársainak és alkalmazottainak legőszintébb részvétét.

Végső búcsúszóként mit is mondhatnék? Talán mindössze ennyit: attól tartok, nem lesz könnyű dolgunk kitalálni a Takács Csaba nélküli Erdélyt... 

Nyugodj békében, drága barátom!

Borítókép: Rohonyi D. Iván (Archív)