Csád, ahol a szinte semmit is megosztják a menekültekkel (II.)

Szúnyoghálós védelem

Olivier Brouant-tal az Európai Unió (EU) Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (DG ECHO) csádi koordinátorával az amerikai érdekeltségű CARE segélyszervezet szállásán kapunk ágyat. Az én szobámban szúnyogháló is van, sőt, két ventillátor is ügyel arra, hogy hűvös legyen. A környéken csak itt van villanyáram, a gázolajjal működő generátor segítségével. Hajnalban arra ébredek: irtózatosan meleg van. Elfogyott az üzemanyag, leállt az áramfejlesztő…

Még senki sem ébredt fel, csak a két őr áll a kapu melletti kuckóban. Megbarátkozom velük, a nők mindig jó téma. Mutatom az európai hölgyeket, azonnal puszipajtások leszünk. Kikérezkedek. Nehezen nyílik a vaskapu, előbb ők mennek ki, alaposan körülnéznek, közrevesznek, s csak úgy indulunk el, vigyázniuk kell a „fehér emberre”. Életemben másodszor érzem azt, a bőröm színe hátrányt jelent. Először 2003-ban az amerikai egyesült államokbeli Atlantában volt még ilyen, amikor a színes bőrűek által lakott negyed egyik szórakozóhelyére voltam kíváncsi… 

Biciklis férfi jön le az úton, odébb egy európai–amerikai pénzből épített víztartály. A földút melletti járdát a füves rész jelenti. Szép zöldek a fák, az ország déli részén sok a csapadék. Eljönnek velem a néhány méterre levő emlékműig, amelyet a valamelyik háborúban elesettek emlékére emeltek. Nem tudják megmondani melyikben, a francia nyelvű írásjelek már régen „visszavándoroltak” az ábécébe. Az építmény mellett négyszögletes téglarakás. Még mielőtt megkérdezném, azt mire használták, mutatják, hamar megértem: lövészállásnak. Indulunk is vissza, nem szabad olyan sok időre elhagyniuk őrhelyüket, mondják, de tudom, félnek, valami baja esik a „fehér embernek”, s bajba keverednek.

Év végéig újabb 30 ezer menekült 

Nem tábor, hanem telep, ez a hivatalos besorolása a kedden meglátogatott Dilingalának. A 18 hektáron elterülő telephelyen, amely 2310 közép-afrikai menekültnek biztosít szállást, csupán sátrak, s nem téglából épített házikók vannak. Itt is túlsúlyban vannak a nők: 56 százalék. A férfiak közül többet a szomszédos országban lelőttek, vagy még mindig ott vannak. Az itt levők fele kiskorú, ezért itt is egy „iskola” működik. Szerencsére a latrinák száma magas (75), de egyet átlagban mégis 31 személynek kell használnia.

Nyolcan élnek ebben a sátorban

 Az erőszak, a háború, az állandó zaklatás miatt hagytuk el otthonunkat. Három szemben álló fél háborúzik a közép-afrikai köztársaságban. Mindent hátrahagyva távoztunk, egyesek útközben meghaltak. Tavaly novemberben kezdődtek a gondok. Bujkáltunk egy ideig, aztán a helyzet elviselhetetlenné vált, s távoznunk kellett – mesélte az egyik vezető. Hozzátette: nagyon köszönik az Európai Unió és más adományozók támogatását, de sok még a tennivaló, hisz új menekültek jönnek.

Igaza volt: később az illetékesek megerősítették, hogy év végéig újabb 30 ezer menekültre számítanak…

Ezen a telepen tapasztaltuk először az ellentmondásos helyzetet: a tisztázatlan tulajdonviszonyok miatt a helyhatóság képtelen megjelölni azt az egyébként meglévő és használható 300 hektáros területet, amelyet megművelésre bocsátanának a menekültek rendelkezésére.

Valamennyien mezőgazdasággal foglalkoztunk a Közép-afrikai Köztársaságban. Itt ugyanezt tennénk. Már el kellett volna kezdenünk a munkát, de vetőmagjaink sincsenek – tették hozzá a menekültek vezetői.

Olivier Brouant, az Európai Unió (EU) Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (DG ECHO) csádi koordinátora közölte velük, hogy szerinte is rendkívül fontos, hogy a helyhatóságtól mihamarabb megkapják a földeket, kiskereskedelmi tevékenységbe kezdhessenek. Azt mondta, derűlátó azzal kapcsolatban, hogy az itt élők is állandó lakhatásban részesüljenek majd.

Az EU és a nem kormányzati szervezetek célja ugyanis egyértelmű: elemzéseik szerint a Csád körüli konfliktusok belátható időintervallumon belül nem érnek véget, azért az ide menekülteknek állandó letelepedési és megélhetési körülményeket kell teremteni. A hivatalos és elfogadott elképzelés szerint a menekülttáborok és -telepek az idő elteltével falvakká válnak, a helybéliek elsősorban mezőgazdasággal foglalkoznak majd, s saját családjuk számára megteremtik a betevő falatot, a hazatérésre az elkövetkező 5-10 évben ugyanis nincs kilátás. Az ENSZ és a DG ECHO számára elsődleges feladat a vízellátás, majd elsősorban a mezőgazdaság beindításával a megélhetési feltételek megteremtése. Ugyanakkor kulcsfontosságú az oktatás és az egészségügyi ellátás biztosítása. 

Immár három éve szolgálok Csádban. Nem titok, hogy a műholdas technológiát is használjuk a menekültek lokalizálására és mozgásuk követésére – mondta a Szabadságnak Olivier Brouant.

„Örvendek a bevándorlóknak!”

Eltávolodom a csoporttól, egy férfivel kezdek társalogni. Kiderül: a Dilingala menekülttelep közvetlen közelében levő falu lakosa. A 45 éves, írástudó Ndongar Yoguim örvend a menekülteknek. 

Segédkezem a latrinák építésében, végre van munka, s ez a Közép-afrikai Köztársaságból származóknak köszönhető. Kétkezi munkás vagyok, bármit elvállalok, kőművesmunkához is értek. Képzéseket is tartok majd a tábor lakóinak, oktatom a szakmát, ez is jövedelmet jelent majd számomra. El kell valamiből tartanom a családot, hat gyermekem van – mondja, majd bemutat a 26 éves Djamsadi Emmanuelnek. A fiatal férfi is mezőgazdász volt, de a milíciák miatt azonnal el kellett hagynia otthonát, s Csádba menekült. 

Emmanuel és felesége

Itt béke van, tehát sokkal jobb. Hogyan képzelem el az életemet az elkövetkező években? Mezőgazdász leszek, csak adjanak földet, ekét és tehenet. Tudta, hogy a minap meghalt egy menekült itt a táborban? Erről bezzeg senki sem beszél, a külföldiek csak az eredményekről számolnak be maguknak. Nincs megfelelő egészségügyi ellátás – panaszkodik.

Hirtelen ismét sok ember vesz körül. Odahoznak egy fiút és egy lányt. – Látja, a fiúnak van valami baj a lábával, a kilencéves lánynak pedig a szemével, nem lát rendesen. Amikor itt voltak az orvosok, csak a terhes nőket és az időseket vizsgálták meg, a gyerekekkel sajnos nem foglalkoztak – panaszolják. Üveges szemeivel néz rám a kislány, biceg a kisfiú. A tehetetlenség érzése lesz ismét úrrá rajtam. Szívesen segítenék rajtuk, ha tudnék, én viszont csak újságíró vagyok, szabadkozom.