Amint arról a The Lancet című orvostudományi szaklap akadémikusai is beszámolnak, igaz ugyan, hogy 2064-re az emberiség lélekszáma eléri a 9,73 milliárdot, de ez lesz a csúcspont. A századforduló táján már drasztikus csökkenés következik be, a népességszám alig három évtized alatt közel egy milliárddal csökken. A prognózisok szerint 8,79 milliárdra esik vissza. S a folyamat ettől kezdve megállíthatatlannak tűnik. A lélekszám már a közeljövőben is 23 országban fog a felére apadni. Ennek ellenére Musk vízióit a nyugati sajtó egy része nem csak túlzóknak, de egyenesen téveseknek minősítette. Volt, aki úgy vélte: Musk és társai (Orbán Viktor például) a Paul Watzlawick által annyira bírált „ugyanabból többet” csapdájában vergődnek. „Tönkretette a bolygót a túlnépesedési paradigma? Akkor még ennél is több gyerek kell, hogy kompenzáljuk a negatív hatásokat, ugyebár…?”
Ez nyilván képtelenség. Ugyanis „az ókorban és a középkorban a mezőgazdálkodó társadalmakat sújtó éhínségek idején azok a népek, melyek továbbra is ragaszkodtak a gyűjtögető-vadászó életmódhoz, továbbra is viszonylagos jólétben éltek, azaz volt mit enniük, és a gyűjtögető-vadászó kungokat tanulmányozó Richard Borshay Lee szerint hetente mindössze 15–20 órát kellett dolgozniuk a túlélésük érdekében. Ha ebbe nemcsak az élelemszerzés, hanem a feldolgozás és a főzés idejét is beleszámítjuk, akkor is csak heti kb. 40 óra jön ki, ami még mindig bőven elmarad a földművelő népek átlagos munkamennyiségétől. Igaz, a gyűjtögető-vadászók száma és gyarapodásuk üteme is a mezőgazdálkodóké alatt maradt, hiszen nem meríthették ki a szállásterületük adta ökológiai lehetőségeket a túlszaporodással és az ebből következő túlfogyasztással, ezért a mezőgazdálkodók minden esetben könnyedén el tudták őket űzni a szállásterületeikről, hogy azokat növénytermesztés céljára feltörjék” – olvasható Természetes szülés Facebook-közösség posztjában.
Ez az argumentáció – valóban korrekt elemei dacára is – szerfelett kérdéses. Azt a látszatot kelti, hogy a túlszaporodásból következik a túlfogyasztás. Hogy ez valóban így van, bizonyítandó. Én ismerek szingliket és gyerektelen házaspárokat, akik többszörösét fogyasztják annak, amit egy háromgyerekes munkáscsalád, a romák nagy részéről nem is beszélve. A ki nem mondott „következtetés” pedig, hogy jobb lett volna megrekednünk a vadászó-gyűjtögető életmódnál vagy vissza kellene térnünk hozzá, egyenesen mosolyra késztet.
Csakhogy mosolyogni aligha lehet kedvem, merthogy Musk nem a teljes emberiségről, hanem (egyelőre?) a civilizált világról beszél. Azt viszont nem a túlnépesedés, hanem – tényleg a szó szoros értelmében – a kipusztulás fenyegeti. És ennek oka nem a környezeti válság (az is csak következmény), hanem az egykor felszabadító, mára azonban közönséges önzéssé csupaszított individualizmus. Ma már az individualista – s jószerével mindannyian azzá váltunk – csak önmagára gondol, s magára is csupán az éppen adott pillanat vonatkozásában. Pusztán magunknak és a saját jelenünknek élünk. Sem a múlt nem érdekel igazán, sem a jövő. A másik emberről, főként a tágabb közösségről nem is beszélve. Legfeljebb annyiban, amennyiben – valami módon – kihasználhatjuk őket…
Az eredeti individualizmus tényleg szabadságideológia volt. A görögöknél és a késő középkorban is, hiszen az egyént a társadalom, magyarán a demokratikus együttélés számára tette szabaddá. Ezt a szabadságot azonban akkor még az egyének által elfogadott ésszerű törvényeknek való engedelmesség szabadsága gyanánt értelmezték. Amikor az autonóm létformákba vetett bizalom (lásd a görögök majd a rómaiak hanyatlását, vagy akár a rendtartó székely falu szétesését) meginog, az individuum közösségszolgáló szabadsága egyszerre destruktív erővé válik. Az újfajta szabadosság a közösségek, és következésként az egyének életerejét szívja el. A szabadság action gratuite-okba (azaz értelmetlen, oda nem illő, meghökkentő cselekedetekbe) fullad …
A két probléma, a túlnépesedés és a népességfogyás merőben más kérdések, és merőben más hozzáállást is igényelnének. (Az előbbi például három-négy gyerek után az élelmiszersegélyekhez mellékelt antibébitablettát.) A túlnépesedés ugyanis nem pótolhatja a népességfogyást, legfeljebb valami merőben mással helyettesítheti. De mihelyt ez bekövetkezik, az újonnan érkezettek is ugyanarra a lejtőre kerülnek, melyen mi csúszunk lefelé. A kérdés ebből a szemszögből valóban globális. Ezért fenyegeti az emberiséget – végső fokon – a kihalás. Erről beszél Musk.
Az persze tény: bár valóban mi, fehér emberek voltunk és vagyunk a természet legirgalmatlanabb kizsákmányolói, korántsem a szaporaságunk miatt vagyunk azok. Mi – mind kevesebben mind többet – akarunk lenyúlni a természetből. A szaporaságot – legalábbis a nyugati világban – növelni, a „fogyasztást” (melynek korrekt megnevezése a parttalan pazarlás) csökkenteni kellene. A szaporaság és a pazarlás nem egymásból következik. A fenntartható fejlődésnek csakis valamiféle a fenntartható szaporulat lehet a tényleges alapja. (Robotizáció ide vagy oda!) Az, hogy sokan szeretnék szembeállítani a kettőt, jellemző tünete annak, amikor valakik „sziporkázóan intelligens” álérveket rángatnak elő, csak arról ne legyen szó, amiről lennie kellene.
Például arról, hogy Orbán Viktor miért is akarja „tenyészkancákká” alázni a magyar társadalom nőtagjait…
Manapság ugyanis nem valamiféle magasabbrendű „földművelő” kultúra hódítja meg a világot, hanem egyfajta elmaradottabb „vadászó-gyűjtögető”. Melynek tagjai azért tódulnak hozzánk, hogy a természetpusztító fogyasztás jótéteményeiből – lehetőleg munkanélküli segélyek formájában – részesülhessenek. Persze korántsem mindenki, csupán a selejt. Mert – Kányádival szólva – az arab világból is csak a színe kel útra, a java továbbra is odahaza próbál meg boldogulni. (Úgy, ahogyan az – épp az általunk, fehér emberek által szétvert – életviláguk romjain még egyáltalán lehetséges…) Az idézet – ismétlem – sok szempontból igazságokat ragad meg, de ebbe a vitába beemelve abszurdumokra vezet. Melyek közül a kultúrák össze-visszakeverésének heterogén őrültsége még csak nem is a legártalmasabb…
A felvilágosodás kora előtti ember – egyik vitapartnerem szerint – három okból szült sok gyermeket: Maradjon is néhány belőlük a felnőttkorig, legyen, akiket a legkisebb kortól mondhatni rabszolgaként dolgoztathatnak a zsebkendőnyi birtokon, hogy a család ne haljon éhen, és végül: a hatékony fogamzásgátlás fogalma teljesen ismeretlen volt. Mikor a középkori férfi ledöntötte az asszonyt, eszébe sem jutott a nemzet lélekszáma, azaz a közösség fennmaradása iránti elkötelezettség. Ámbár szép számmal akadhattak köztük olyanok is, akiknek számára (mindkét oldalról) a „szaporodjatok és sokasodjatok” isteni parancsa is édesítette az „erőszak” szexuális gyönyörűségét.
A gyerek pedig jött, mintegy magától, gyakorta egyenesen csőstül. A szaporulatot azonban viszonylagos egyensúlyban tartotta a magas és korai halandóság, amit a silány életviszonyok is siettettek. Ez tény. A gyerek már csak ezért is Istentől való áldásnak számított. Ahogy az is volt. És nem a gyereket dolgoztatták rabszolgaként (ahogy egyesek vélik), de maguk a szülők is akként dolgoztak. Mindenki a családért. Mert akkor még a család volt az individuum. (Ma már többen is vallják, hogy nyilvánvalóan vannak közösségi individuumok is.) A gyerek és a felnőtt egyaránt a család boldogulásáért és tisztességéért, világosabban: a család becsületéért élt és dolgozott. Az a fajta becsület ma pejoratív fogalom, akkor maga volt a szentség. Persze a családon belül is hierarchikus uralom érvényesült. De ma nem? Ma is a (testileg vagy lelkileg) erősebb, azaz agresszívebb az úr. Férfiban és nőben egyaránt. De akkor a Pater familiaris sem azt tett, amit éppen a szíve diktált, hanem amit a család érdekében tennie kellett. Legalább annyira szolgálta a családot, mint amennyire a család szolgálta őt. Nyilván, mint minden hatalmi pozícióval, ezzel is vissza lehetett élni. De akkor sem ez volt a szabály. A visszaélés ritkán maradt büntetlenül. A családi, földesúri, királyi hatalom csak a felvilágosodás (mára abszurddá torzított) individualista szabadságideológiájának „fényében” válhatott közönséges zsarnoksággá. Amikor a társadalmat évszázadokon át egyben tartó eszmerendszerek érvényüket veszítették. Az igazi zsarnokságok mindig a szétesés tünetei. A kiüresedett formák fenntartására tett kétségbeesett erőfeszítések megnyilvánulásai.
Hogy vannak, akiket a nemzeti állam fogalmától is kiráz hideg, bizonyos mértékig érthető. De az önszervező közösségként értelmezett nemzetállam, mely nem másokra fenekedik, hanem önmagát próbálja építeni és karbantartani, merőben más dolog. És – ismétlem – maga is kollektív individuum. A legtiszteletreméltóbbak egyike, mely megpróbál harmonikusan együtt élni társaival, a szomszédos nemzeti közösségekkel is. Határokon onnan és túl. Hogy ma az efféle nemzet fehér holló, az ismét a felvilágosodásból származó individualizmusban gyökerező anomália. Lásd: a francia gloire, azaz a mára már „globálissá” abszolutizált nemzeti állam fogalmát. Mely nem azonos az eltérő nyelvi-kulturális közösségek harmonikus együttélését (legalábbis elvben) lehetővé tevő nemzetállam fogalmával.
Az úgynevezett nemzeti államnak egyébként mi, nyelvi-kulturális kisebbségek vagyunk a legkiszolgáltatottabb áldozatai.
