Valahányszor Koszovóhoz hasonította bárki az Erdély-kérdést szisszenések, enervált reakciók vagy jól strukturált kritikák kerültek elő a sublótból; mindnek hátterében ott sejlett a félsz, hogy nem szerencsés-ajánlatos az erőszakhoz paralellumot keresni: csakhogy a koszovói dosszié nem az utóbbi bő harminc esztendő kronológiájára szűkíthető. A tartomány demográfiai alakulásából tanulságos adatsorokat lehet kimazsolázni, még akkor is, ha a szakértők rendre arra figyelmeztetnek, hogy az etnikai és vallási törésvonalak át-átfedik egymást, ezért hatványozottan bonyolultabb a képlet, mint Erdély esetében. Mindazonáltal érdemes kiragadni néhány statisztikai ismérvet, amely rávilágít a folyamat dinamikájára: 1455-ös összeírás szerint majdnem 13 ezer szerb házat tartottak nyilván a 46 (!) albán portához képest, 1487-ben az arányok nagyjából változatlanok majdnem 17 ezer keresztény ház mellett 117 muszlim jelenik meg az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt levő térségben. A szerbek az 1690-es évektől kezdik elveszteni a „csatát”, 1735-ig két hullámban mintegy 60-70 ezren húzódnak északra és valószínűleg ekkor billen át az egyensúly a muszlimok javára -- ám ekkor muszlim alatt még nem kell feltétlenül albánt érteni, a helybeli szlávok közül aránylag sokan tértek át. 1838-ban egy osztrák kutató tanulmányából kiderül, hogy százalékosan 58-42-ra vezetnek, 1899-ben szorosabb az állás 48-44. És elérkezünk az 1912-es esztendőhöz, a balkáni háború küszöbén Mitrovica körzetét leszámítva mindenütt legalább 60 százalékos az albán többség. 1921-ben már a szerb királyi hatóságok mérik fel a helyzetet és anyanyelv szerint 65 százalékos albán populációt regisztrálnak (még jelentős, majdnem 6 és fél százalékos török lakosság is „színesíti” az etnikai térképet). Tíz év múlva majdnem 63 százalék, a második világháborúban kölcsönösen tisztogattak ugyan, de 1948-ra 68 százalékra nő az albán jelenlét, amely 1971-ben 73 százalékra fokozódik, 1981-ben pedig 77 és fél százalékra. Ezek tehát a csendes offenzíva adatai, s bár 1968-ig a belgrádi kormányzat többszöri szerb betelepítésekkel próbálta fékezni a folyamatot, igyekezete láthatóan nem volt különösebben hatékony. A koszovói háborúnak pedig ismerjük a mérlegét: jelenleg mintegy 90 százalékos, nyomasztó albán fölény jellemzi a tartományt.
Ha ezt a dinamikát végigkövetjük az erdélyi statisztikák kronológikusan glédába állított adatain az osztrákok által 1712-13-ban elkészített lajstromozás még 47 százalékos magyar jelenlétet és 34 százalékos román arányt mutat ki a 19 százalékos német (sváb-szász) komponens mellett.
Ehhez képest 1910-ben már 31,6 százalékos a magyarság részaránya, a románoké pedig 53,8 százalék. Lehet, hogy a mérkőzést, ha egyáltalán így kell és lehet tekinteni ezt a történetet, e két dátum között valahol (félúton?!?) vesztettük úgymond el...1794-ben például már biztosan nem álltunk nyerésre, az akkori adatok alapján készült becslések szerint már megvolt az 50 százalékos román arány. És nyilván ezt lehet szálazni, elaprózni, hogy árnyaltabb képet kapjunk meg részválaszokat. Tudatában annak, hogy ez összességében csak egy szelete mindannak, amit Trianon köré font a vélt és valós, vagy épp valósnak vélt álláspontok szövevénye. Tény, hogy a számbeli verseny nem az első világégéskor, sőt nem is a dualizmus korában dőlt el.
A traumát ez nem enyhíti vagy oldja, de az olvasathoz mégis nyújt némi - számon kérhető - támpontot. Ettől persze nem fognak elhalkulni a Károlyi-katasztrófa, az Apponyi-kudarc, a nagyhatalmi visszaélés és a román ármány címen futó narratívák, de ettől (is) izgalmas a közelmúlt, hogy eleven emlékezettel bírunk róla.
