A varázsfuvola című keleti mesetémára írt opera Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) egyik legismertebb zenés színpadi műve, amelyet halála előtt csupán néhány hónappal fejezett be. A műben a jó és a rossz vívja harcát, és amint az a mesékben történni szokott, számos próbatétel után végül a szerelem, emberszeretet és bölcsesség hatalma fényes győzelmet arat a gonosz erők felett. Szokásához híven, Mozart A varázsfuvola-nyitányát (is) csak az opera bemutatója előtt két nappal fejezte be. A mű valójában nem magyarázza az opera cselekményét, csak annak eszmei értelmére reflektál. A nyitány lassú részének három bevezető akkordja – amely később a nyitány folyamán még egyszer visszatér – megteremti a bölcs Sarastro és papjainak rejtélyes-magasztos világát. Érdekes, hogy a gyors főrészben Mozart annak a Clementinek a szonátatémáját dolgozta fel, akiről úgy vélekedett, hogy „sarlatán, mint minden olasz”, hogy zongorajátékában „krajcárnyi ízlés és érzés” sincs. A lényeg, hogy a Clementi-idézetre épített fúgatéma és feldolgozása a párbeszédekben gazdag, pattogósan száguldó nyitány gyors részének egészét bearanyozza. Sophie Dervaux kiemelt figyelemmel követte a fuvola, oboa, klarinét és fagott „beszélgetéseket”, a zenekarból árnyalt dinamikai színeket csalt ki, és a crescendókkal fokozott feszültségeket fényes csúcspontokra vezette.
Johann Nepomuk Hummel (1778–1837) életművének legnagyobb részét a zongorára komponált szerzeményei teszik ki. Alkotásai hosszú időn keresztül feledésbe merültek, viszont az utóbbi években a Hummel-művek újraéledését, reneszánszát véljük felfedezni. Hummel F-dúr fagottversenye (op. 24.) a kolozsvári zeneakadémia fagott szakos diákjainak kötelező tanulmány, így hát kicsit sem csodálkoztam azon, hogy Sophie Dervaux sokszínű fagottvarázsát a főiskolás diákok és tanáraik népes serege lélegzet-visszatartva hallgatta. A fagottművész tolmácsolásában a puha, bársonyos hangszín, a kifogástalan technika és a virtuóz sziporkák, a könnyen sikló futamok és az éneklő frázisok, a dallamok nagyívű vonalvezetése, a zenekarral és az oboával folytatott fényes dialógusok, a játékosság és a humoros pillanatok, egyszóval minden tiszta, könnyen gördülő, szép és természetes csillogású. Hummel versenyműve ragyogó klasszikus ékszerdarab, Sophie Dervaux pedig minden pillanatát élménypillanattá tudta varázsolni.
A 41. C-dúr „Jupiter” szimfónia (KV. 551) Mozart utolsó három szimfóniájának megkoronázása, amelyben minden együtt van, ami a zseni zenéjében varázslatos: a feszülő erő és a magasztos ünnepélyesség, a kecses elegancia, a férfias határozottság és a nőies báj, a drámai pillanatok mélyén (is) felcsillanó játékosság és a lírai befelé fordulás, a hangszerek énekszerűsége és a virtuóz, felhőtlen száguldás. Kezdőtételét a heves drámai és áriaszerű lírai részek váltakozása, erő és nyugalom jellemzi, zeneszövetének bensőséges lírai „sóhajaiból” és drámai csattanóiból is a dallam szépsége árad. Lassú tétele hangszerekre komponált fájdalmas ária, amelynek szépségét a hangszerek közötti bensőséges párbeszédek, a fény és árnyék játéka fémjelzi. Az elegánsan-kecsesen ringató menüett ünnepélyessége nem a felhőtlen örömé, inkább a sors igazságtalanságain bölcsességgel felülkerekedő Mozarté. Ez az életérzés teljesedik ki a tűzijátékfényű virtuóz fináléban, amelynek robogó vágtájában egy-egy fúvósszóló hullócsillagként átsuhanó „csavaros” témája okoz pillanatnyi nyugalmat. Mozart zenéjének legapróbb titkait is ismerve-érezve, Sophie Dervaux a zenekart muzikálisan, lényegre törően vezényelte.
Szép őszesti hangverseny, élménykoncert volt. Sophie Dervaux fagottvarázsa és Mozart zenéjének lélektől-lélekig ható szépségei fényt vittek a ködös-borongós esténkbe.
Borítókép: Sophie Dervaux karmester, fagottművész a filharmónia múltheti koncertjén. Fotó: Bogdan Meseșan
