Szergej Rachmaninov (1873–1943) a 20. század egyik legnagyobb zongoravirtuóza, zeneszerzőként az orosz romantikus iskola utolsó óriása. Szenvedélyes, romantikusan szárnyaló, vagy éppen nosztalgikusan ábrándozó zenéjében rendszerint ott bujkál az elmúlás, a halál gondolata. Zeneszövetének egyedi varázsát a szép dallamok nemes fűzére jelenti, amelynek mélyén mindig ott lüktet az oroszos hangvétel.
Rachmaninov Vocalise című (Op. 34. No.14.) zenekari műve érzékeny, lírai szépségű kompozíció, a zeneszerző románcként is emlegetett 14 dalának utolsó darabja. Habár a mű eredetileg szoprán hangra íródott szöveg nélküli dal zongorakísérettel – amelyet az előadó általa választott magánhangzóval szólaltat meg –, mégis inkább a hangszeres, és zenekari átirata vált népszerűvé. A zenekari románc szomorkás-bánatos dallama elsőként Paul Sîrbu koncertmester nemes hangú hegedűszólójában csendült fel, a téma bágyadt-fájdalmas hangulatát a klarinét, oboa és angolkürt hangja is mélyítette. A zenekari aláfestést David Itkin leheletfinomsággal simította a míves hangszerszólókhoz, így Rachmaninov szomorkás zenekari románcának költői szépsége, elsuttogott szerelmes vallomásként érintette meg a hallgatók szívét.
Rachmaninov Rapszódia egy Paganini témára (Op. 43) című zongorára és zenekarra komponált variációsorozatát, az „ördög hegedűseként” is emlegetett Niccolò Paganini 24. Capricciójának témája ihlette. Rachmaninov rapszódiája 24 variációból áll, amelyben a zeneszerző a Paganini-féle anyag mellett a 13. századi Dies irae (magyarul a harag napja) gregorián sequentia-emléket is feldolgozta a 7., 10., és 24. variációban. A versenyműnek is beillő rapszódiában a variációk hangulata állandóan változik, a különböző karaktereknek megfelelően a zongora is sok színben tündököl, hol markánsan férfias-energikus, hol költőien légies, titokzatos vagy nosztalgikus, de nem idegen tőle a gyászos drámaiság, a zaklatott, nagyiramú virtuozitás, sőt a filmzenéket idéző vadnyugati hangulat sem. A Dies irae első felcsendülése nyugtalanságot, pillanatnyi drámai csúcspontot képez, de a „harag napja” amint jön, tova is száll, hogy megújult, tomboló erővel újra visszatérjen a fináléban. A rapszódia legismertebb variációja a 18., amelynek régi szerelem emlékét idéző szenvedélyesen ívelő dallamát többek között a Valahol, valamikor (Somewhere is Time) című romantikus film betétdalaként is hallhattuk. Az utolsó variációig a szenvedélyes lendület, a pátosz és virtuozitás uralkodik, felfokozódik a tempó, és felfokozódnak az érzelmek is, utoljára tör fel megrázó drámai erővel a Dies irae dallamanyaga és tűnik tova a zongora kétleheletnyi akkordjában. Zseniális mű, fantasztikus előadásban. Misha Dichter a színek és hangulatok nagy mestere, zongorajátékában a drámai erő, a lírai pillanatok meghittsége-szépsége, a technikai bravúr és a könnyed elegancia, a ragyogó virtuozitás és az érzelmek színes palettája alkot tökéletes harmóniát. A csapongó hangulatoktól és drámai erőtől sugárzó rapszódia után, Misha Dichter az elragadtatástól tomboló közönségnek Debussy Clair de lune című darabjával holdfényes álomvilágot varázsolt.
Rachmaninov II. Szimfóniáját (e-moll, Op. 27.) nem egyszer illették túl hosszú, dagályos, érthetetlen jelzőkkel, de ezen az estén, David Itkin művészi intencióit követve a zenekar olyan kifejező és meggyőző erővel utaztatott végig a Rachmaninov zenéje által kínált érzelmi hullámvasúton, hogy a túlméretezésnek nyomát sem éreztük. David Itkin kifinomult érzékkel varázsolta elő a zeneszövetben rejlő letaglózó lelki drámát és az oroszos hangvételű lírai pillanatok szépségét, miközben a hangulattömbök, az érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek színekben tobzódó szenvedélyes hömpölygésére összpontosított. A szimfónia mélyen drámai bevezetője és a mottótémának az egész szimfónián való végig vonulása Csajkovszkij V. Szimfóniájával rokon. Zenéjét az orosz dallamosság és szenvedélyesség jellemzi. Az első tétel a lélek mélyének drámáját hordozza, bánatát a szívbemarkolóan fájdalmas angolkürtszóló (Hary Noémi) mélyíti. A mozgalmas második tételben felcsillanó parányi vidámság és táncos jelleg némileg feledteti a kezdő tétel nyomott hangulatát. A hosszan hömpölygő dallamívek, a szárnyalások és megtorpanások hol a magasba emelnek, hol a mélybe, a megsemmisülésbe taszítanak, az idegtépő rohanásban csak a néhány hangos klarinét-motívum hat békés oázisként. A külön tételként is el-elhangzó harmadik tétel lírai gyöngyszem, amelynek filmzenébe illő szenvedélyes-érzelmes, hosszan ívelő, selymesen simogató klarinétszólója (Aurelian Băcan), valamint az oboa és angolkürt (Haáz Bence és Hary Noémi) szívfacsaróan panaszos melódiájának érzékenysége a szavakban kifejezhetetlen fájdalomé. A fináléban a szenvedés béklyóitól felszabadult, élettől pezsgő, boldog-felemelő emlékpillanatok sodornak magukkal. Zseniális alkotás. Ezen a bágyadt tavaszi estén, Rachmaninov zenéjének bűvöletében és az érzelmek markában a közönség felejthetetlen szuperprodukcióval gazdagodott.
