Nem törődött sem a kánikulával, sem a tomboló hőséggel, sem a hosszú, háromszáz kilométeres úttal, a több órás buszozással és vonatozással, sem a céefer-szerelvények bivalyszekér sebességű száguldásával, sem azzal a nyolcvankét esztendővel, amelyet az isteni gondviselésnek köszönhetően maga mögött tudhat. Még az sem tántorította el szándékától, hogy testét évek óta betegségek gyötrik, és hogy a tíz évvel ezelőtt bekövetkezett agyvérzése miatt a jobb lába és keze sem a régi. Mindenféle különösebb filozófia nélkül egyszerűen jött, mert úgy érezte, hogy jönnie kell, s ezt az utat minden áron meg kell tennie. Meg is jegyezte kifogyhatatlan mókái között: ha netalán a halál keresné, hát ne találja otthon…
Szombat délután a kolozsvári vasútállomásról kis, kétkerekes batyujával felballagott a Főtérre, majd a Bánffy palota udvarán telepedett le. Kis pihenő után felmérte a terepet, s az itt magyarnapozó rengeteg ember közül azonnal kiszúrta magának a TransylMania etnorock zenekar alapítóját és basszusgitárosát, Cseresznyés Szilamér Csönyét. Merthogy „olyan magunkfélének” tűnt számára, s iránta támadt bizalma. Beszédbe elegyedett vele, és egykettőre kiderült: megérzése helyesnek bizonyult, ugyanis földiek, gyökereik mindkettőjüket Székelyföldhöz kötik. Majd rákérdezett Csönyére: nem ismeri-e Benkő Leventét, mert szeretné felvenni vele a kapcsolatot… Miközben mi szombat este családi-rokoni tereferén üldögéltünk egy kerthelyiségben, csörrent a telefon: „Gyertek a Bánffyba, mert itt van Lay Imre bácsi Brassóból, titeket keres, nincs hol megszállnia, és a telefonja is lemerült…” Enyhén szólva, nem hittünk a fülünknek…
Tényleg Imre bácsi jött velünk szembe a Bánffy-palota udvaráról kis kerekes poggyászába kapaszkodva, jókedvűen, vidáman, mosolyogva, még mindig tele életerővel, bár kissé fáradtan, ami nem csoda egy ilyen hosszú és viszontagságos út után. Nem más ő, mint az a félig szász, félig székely Lay Imre, aki egyike azoknak az erdélyi srácoknak, akiket ’56-ban a szabadság szele s a majdani megtorlás ökle egyformán megcsapott. Imre húsz évesen húsz év börtönt kapott csupán azért, mert társaival együtt elutasították, megvetették, utálták, gyűlölték a kommunista diktatúrát. Mert együtt dobbant a szívük a magyar forradalommal és hőseivel, a szovjet tankokkal szembe menő pesti srácokéval, s mert tenni akartak valamit. Pont a második, aljas szovjet támadás napján, ’56. november 4-én hozták létre Brassóban az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét (EMISZ), mint a magyar ifjúság érdekvédelmi tömörülését. S mert a forradalmat időközben a szovjet tankok vérbe fojtották, Layék nem tehettek mást, hát ’57. március 15-én, Fehéregyházán Petőfire és a negyvennyolcas hősökre emlékeztek, koszorúztak, verset írtak és mondtak. Megannyi „bűn”, „a társadalmi rend elleni összeesküvés” volt ez az akkori rendszer, a másságot nem ismerő illetve elfogadni nem akaró kommunista diktatúra szemében, következésképpen az EMISZ 77 tagját összesen több mint kétezer évnyi politikai börtönre ítélte a katonai bíróság. Az egykori szövetség tagjainak több mint fele elköltözött már e földi világból, de Lay Imre a börtönt követő megfélemlítéseknek fittyet hányva ma is ellátja egykori EMISZ-titkári megbízatását, tartja a kapcsolatot bajtársaival, és fáradhatatlanul küzd ’56 szellemének a megőrzéséért. Ezért emlékeit tartalmazó, évekkel ezelőtt megjelent könyvéből is elhozott magával néhány példányt, sőt, annak angol nyelvű fordításáról is gondoskodott, mert fontosnak tartja, hogy minél többen tudomást szerezzenek az egykor történtekről.
Szombat éjfél után hazavittük őt Magyarvistára. Egész úton és már-már hajnalba nyúlóan mesélt, fáradhatatlanul, és ezúttal sem untuk a már rég ismert, egy-két könyvünk lapjaira is átmentett történeteket. Vasárnap délelőtt, Újkenyér ünnepén pedig a magyarvistai Árpád-kori templomban úrvacsorát vett, kurtaszárú nadrágosan, amiért kissé restellte is magát. De a Jóisten nem azt nézi, hogy ki milyen ruhában, hanem ki milyen lélekkel jön el az Ő hajlékába. Délután kivittük a vasútállomásra, este pedig Marosvásárhelyről jelentette: minden rendben, megérkezett, reggel indulnak Úzvölgyébe. Azt mondta, ez a kis kitérő még bőségesen belefér, mert úgy érzi: ott kell lennie, hívja őt az augusztus 26-i főhajtás, a honvédekre emlékezés.
Hétfőn délután már Úzvölgyében volt. Az egyik sírkő talapzatán üldögélt úgy, ahogyan röviddel azelőtt tette a Bánffy-palotában és a magyarvistai ősi templomban. Kicsit fáradtnak tűnt a vállára rakódott nyolcvankét esztendő súlya alatt, de kezében egy piros-fekete székely zászlóval.
Kedves Imre bácsi, köszönjük váratlan látogatásod, megtiszteltetés volt számunkra, hogy eljöttél hozzánk, kolozsváriakhoz, együtt lenni, közösen ünnepelni. Adjon a Jóisten sok egészséget, hogy legyen még találkozásunk!
Borítókép: Iochom Zsolt
