Hirtelen két tippem is akadt, majdnem magyarázat-forma, de egyik sem szívderítő. Ad 1., miszerint nyaralni és vakációzni inkább a többségiek mennek, mintegy visszaigazolva a statisztikákat: ők módosabbak, és átlagolva jobban keresnek, mint a minoritás. Vagy pedig ad 2., amiből az következne, hogy a nem tősgyökeres kolozsvári lakosság ilyenkor nyáron hazautazik a rokonsághoz, és itt a többségiek tényleg „előnyben” lehetnek. Ha tovább ragozom a témát, az sem kizárt, hogy e két hipotézis egyvelegéről van szó, megtoldva az egyetemi hallgatók tömeges – ám korántsem nyomasztó – szezonális hiányával.
A magyarnapos előhangulathoz azért hozzátartozik, hogy közben egyre több magyar jön haza a Kincsesbe: exkolozsváriak, olyanok, akiknek csak a felmenőik laktak a városban, véndiák-találkozókra érkezők, fervens fesztiválozók, úgymond „elsőbálozók”, átutazóban lassító Erdély-járók. Ha erre politikailag és humorosan licitálna rá a képzelet, akkor egyértelműen azt vizionálná, hogy most lenne érdemes népszámlálást tartani az alig feladható (azóta is diszkréten-kitartóan ostromolt) városban. Mert a KMN, ha nem is klasszikus értelemben, valójában informális seregszemle, mustra, leltár-lendületben fogant számvetés. Egyrészt az egyes kiadások kvantifikálható eredményei révén, másfelől azáltal, hogy kialakult az a permanensnek tekinthető holdudvar, ami az intézményesülés velejárója.
A starthelyzet 2019-ben másmilyen, mint az előző esztendők augusztusai, a jubileumi számmisztikán túl valóban az összegzés, egyfajta periódus lezárása és új szakasz kezdete; ezt nyilván, majd arrébb, mondjuk öt-tíz év múlva lehet szakszerűen körülírni, valamilyen rálátás birtokában. A KMN szombati mozzanata – Dávid Ferenc egész alakos köztéri szobrának avatása – mindenképp formabontó kezdeti impulzus: visszacsempészi immár manifeszt módon a vallásszabadság eszméjét és hagyományát, a választáshoz való jog és a lelkiismeret szerinti döntés hagyományát. Egyúttal esztétikailag is jeles térplasztikával gyarapítja a várost, amely évtizede indult el látványosan a normalizálódás útján. Kívánatos lenne azt jósolni-feltételezni, hogy még egy ekkora adag magyarnapozás, és sínen-mederben vagyunk. Az ünneprontástól, de a túlzott naivitástól egyforma távra helyezkedve csak annyit remélek, hogy a KMN olyannyira szerves részévé lesz Kolozsvár profiljának, hogy például a buszokra felszerelt képernyőkön refrénszerűen lepergő eseménykavalkádban nem pusztán két-három snitt erejéig szerepel majd.
