Általában gyümölcslevet kértél, Ágnes mindig sok jéggel hozta, ahogyan szeretted.

Legutóbb arról álmodtunk, hogy lesz, igen, lesz egy erdélyi filmtörténeti emlékház Kolozsváron. Hogy Sulinán, a Duna torkolatánál valahogy bérbe vesszük a folyóra néző, századfordulós, romos házat az egykori Al-Duna Bizottság patinás épülete mellett, Jean Bart szomszédságában, amit majd rendbehozunk, hogy romantikus elvonulásaink hajlékává tegyük odalent a beömlésnél, mielőtt "a Duna név szerint elveszne, sóssá lenne" - ott, a világ végén, ebben a szürreális vízivilági Europolisban.

Fényképeket kértél és küldtem a "falézáról", tervezgettünk mint mindig, de inkább csak álmodoztunk, (mint mindig), mustrálgattuk a bevert ablakú, bedeszkázott ajtajú,valamikor szebb napokat látott, romos kereskedőházat valahol a "pasagera" kikötőjének tájékán, szemközt a hajótemetővel és lelki szemeink előtt már láttuk is a takarossá fiatalított portát, a muskátlis tornácot, melyről majd a völgymenetben kihajózó tengerjárókat várjuk, nézzük a körülöttük kavargó sirályok hadát, amint rikoltozva kísérik ki az árral úszó, behemót vastömegeket egészen a nyílt és határtalan vizekig.

Mert mi is mindig oda vágytunk, a határtalan, nagy vizek horizontján túlra, mert mindkettőnk génjeibe beleíródott valami különös, nyugtalan, magunkkal hozott utazási kényszer. Hiszen tudtuk, hogy a sok ágra szakadt, itt aláhömpölygő folyam maga a végtelen távlat, mely minden molekulájában ott van recsegő-ropogó Európánk tíz országának üzenete, minden szépsége és minden szennye.

Álmodtuk, hogy a néhai sulinai kereskedő háza alkotó hajléka lehetne íróknak, költőknek, mindenféle művészeknek, akiket ide szólíthat a genius loci egy nádvilági múzsa képében, mely lehet akár szirén is, hiszen oly közel a tenger.

Aztán anno 2020.

A kolozsvári Sétatér hattyúiról, a tóról, a pavilonról a Kioszkról kérdeztél. Mondtad volt még a nyáron: készülő köteted képanyagát gondjaimra bízod. Már át is küldtem Neked néhány fotográfiát…

Az előttem terpeszkedő asztalon most gyertya ég, szemben a közömbösen világító képernyő. Hála virtuális világunk áldásos átkának, ma ott vagyok a közeledben, igaz, csak néhány száz kilométernyire idébb, azaz “határon innen”, éppen evilági temetéseden, ravatalodnál, négy fal között és éppen védőmaszk nélkül, a világító üveg személytelen valóságának szíves közvetítésével.

Mintha most is itt ülnél, csak más dimenzióban, de mégis jelen, ebben a már emlékhelyednek számító, képzeletbeli bőrfotelben, mintha együtt néznénk a novemberi szürkületbe vesző, Rólad szóló, de Neked biztosan nem tetsző, sok-koszorús, maszkosan-álarcosan groteszk földi ceremóniát.

Telefonhívás.

Beugrom, mondtad, valahányszor Kolozsváron jártál, kifelé autózva a városból. Beszélgettünk. Gyakorta egészen furcsa dolgokról is. Mert mindketten tudtuk, hogy transzilván vesszőfutásunkban és az elénk terített, személyre szabottan és profi-ravaszsággal kitervelt aknamezők útvesztőiben voltak és maradtak közösen megélt, akár rossz ómenű nyomok is, melyek úgy épültek be sorsunkba és életünkbe, akár ez a gonosz vírus, melynek igazi arca még mindig ismeretlen, mert titkos és galád, láthatatlan és megfoghatatlan.

Földi röppályád gyakorta asztronómusoknak is feladta volna a leckét. Volt, akinek Te a Hold látható, másoknak a láthatatlan oldala voltál. Számomra mindig a látható, mert Benned én ezt kerestem a Nap sugarainak visszavert fényét, az árnyékát pedig elkerültem.

Élvezzük egymás feltétlen bizalmát - írtad nekem egyik delejleveledben, nem is olyan régen.

Talán ez a bizalom is ott volt hosszútávú barátságunk soha meg nem fogalmazott zálogaként, kötőanyagaként.

Te mindezt magaddal vitted most odaátra, ahol közösen megélt kálváriáink őrzője már maga az örökkévalóság.

Isten veled!