Létélesztő
Sok évvel ezelőtt az aranyosszéki Várfalván szerveztük egyikét a miriádnyi ifjúsági rendezvénynek, amelyre befogadott e kies település. Egy késő délutáni, ritkán előforduló csendes percben, a kultúrotthon udvarán álldogáltam. Innen be lehet látni az egész völgyet. Önmagában gyönyörű a látvány, ahogy a szem előtt kitárul a szikláktól keretezett lapos táj. Az Aranyos mellett fűzérként sorakozó falvak szigetek a megmunkált földtengerben. Balfelé, a sziklaoldalon Mészkő házai kapaszkodnak az alabástromba, majd a Tordaszentmihály utcáin megpihenő tekintet bátor ugrással szalad felfelé az elvesző látóhatárba. Hátunk mögött hirtelen bércek magasodnak, igazi óriásvárként, s – bár nem látszik – érezni lehet a Székelykő tömbjét, az alvó óriás mély, ütemes szuszogását. A levegő mindig párás egy kicsit, ettől minden sejtelmes, tündéri. Ám, ami abban a pillanatban, ott megragadott nem is a leírtak voltak, hanem a napsugarak. Óriási, fentről lefelé szélesedő, nyílegyenes fénykötegek. Valóságos fényharsonák, amelyek nem zúgtak, hanem zengtek. Igazi Jákob-létrák, amelyek szívták a tekintetet felfelé. Mint egy gigászi gótikus katedrális pillérei, erősek, biztosak, de éteriek voltak. Lenyűgözött, elkápráztatott a látvány, s eszembe jutott, hogy a huszadik század harmincas éveiben, ott balkéz felől, Mészkőn, Balázs Ferenc is ezt láthatta, amikor Isten völgyének nevezte Aranyosszéket. Azóta többször felfigyeltem e táj sajátosságára, s állítom, számomra szebb napsugarak nincsenek máshol a világon. Amikor alattuk áll az ember, már-már azon csodálkozik, hogy miképp lehet, hogy mégis árnyékot vet. Miért nem sütnek egész egyszerűen át rajtunk ezek a fénycsóvák. Mert egy dolog biztos: Aranyosszéken a napsugár tömörebb és erősebb, mint az emberi test. Mindazonáltal nem fenyegetnek, nem sisteregnek, égetnek, hanem egykedvűen hidat teremtenek ég és föld között.
Mindig gyermekkoromba ringatnak vissza. A Donát úti ház szobájába, ahol nyáron, délután jóval kisebb, de ugyanilyen tiszta sugarak ragyogtak be az ablakon. Illatát most is érzem, mert ennek a fénynek illata is van. Ha láttam őket, mindig leültem a szekrény mellé, az árnyékba, s onnan lestem, amint e napúton parányi tündérek lejtették a táncot. Porszemcsék, kicsi rovarok verték vissza és engedték át a fényt önmagukon. Ha kezemet kinyújtottam, a fény megpihent a tenyeremben, s éreztem, amint fokozatosan áttör a bőrön, a húson, s csak egy picit kellett hunyorítsak, már át is sütött rajta: én is áttetsző lettem, fénybe öltöztem.
Igen, fényrajongó vagyok! Napfényrajongó. Egy másik korban lehet, hogy pontosan ezért Apolló templomában szolgáltam volna a Héliosz-húzó istent. Megnyugtat és feltölt, amikor ősszel mézszínűvé festi a mindenséget, amikor télen szikrázik, nyáron éget, s persze, ilyenkor tavasszal életre hívja a zimankós álomba szenderedő lelket. Fény nélkül nincs emberi élet, s ennek a mondatnak nemcsak a fizikai, vegyi implikációi fontosak számomra, hanem és elsősorban szimbolikus, spirituális volta miatt fontos.
E fényrajongásom magyarázza talán azt is, hogy az isteni jelenlétet ebben a világban mindig a napsugárral azonosítottam. Az, amit gondviselésnek nevezünk, pont olyan, mint a napfény. Diszkrimináció nélkül, teljes egykedvűségben ontja bárki számára önmagát. Ebben nincs gyarló érzelem, preferencia és nincs szegénység, csak pompa, fény, meleg, egyszóval élet. Nem hatja meg, hogy gazemberre vagy ártatlanra hull, szomorút vagy boldog embert ajándékoz meg. Egyszerűen, mindenki számára fel van kínálva lehetőségként: tessék, tégy vele belátásod szerint. Persze – akárcsak a napsugártól – a gondviselés elől is el lehet rejtőzni. Egyesek elsötétítik ablakaikat, elbújnak a fény elől. Ugyanígy egyesek a gondviselés elől is elrejtőznek, s akkor azt hiszik, hogy nincs is. Mély betonbunkerbe költöztetik életüket, ahol csak neonfény van, s innen jelentik ki nagy magabiztossággal, hogy olyasmi, hogy gondviselés nem létezik. Persze ez csak azért van, mert ők csak a bunkert ismerik el létnek, ami oda nem szüremlik be, az el nem fogadják.
Persze adott a másik véglet, a fényevők szektája, akiket annyira lenyűgöz a napfény, hogy azt állítják, ez elég is a teljes élethez. Nem kell más táplálék vagy erőforrás, elég csak a Nap energiája. Ugyanígy vannak olyanok, akiket annyira magukkal ragad a gondviselés jelenlétének ténye, hogy a józan ésszel ellenkező dolgokra is készek, majd Isten természetfeletti csodát tesz, s nekem nem lesz bántódásom – mondják.
Mindkét véglet vakság. Az egyiké a fénytagadó betonlakóé, a másiké a fényhabzsoló fanatikusé. Ám a végeredmény azonos: vakság mindkét oldalon. A gondviselésbe vetett bizalom, akárcsak a természetes fényszeretet nem szól vakságról, hanem arról a folyamatról, amely az adakozó és a befogadó között zajlik. Isten ontja a maga életigenlő gondviselését mindenkire, az ember pedig befogadja és asszimilálja azt, annak érdekében, hogy ezáltal léte gazdagodjon. Nicolaus Cusanus, a középkor egyik utolsó szellemi hatalmassága fogalmazta ezt meg a maga tükrös párhuzamával. Szerinte mi emberek olyanok vagyunk, mint egy összetörött tükör szilánkjai. Önmagunkban beteljesületlenek, darabkái egy egésznek, ám akik hordozzuk magunkban a teljesség nosztalgiáját. Másfelől a tükörszilánk a ragyogást ugyanolyan tisztán adja vissza, mint az ép elődje. Ugyanígy az embernek is – töredezettsége ellenére – az a feladata, hogy az Istentől kapott fényt visszaragyogtassa.
Most meglehetősen sötét az életünk. Félhetünk, s érezhetjük a napéhséget, a gondviselés jelenlétének a látszólagos hiányát. Pedig csak meg kellene állni ebben a karanténba zárt rohanásban, s széttekinteni a lábunk előtti világon, hogy meglássuk, bizony nem veszett ki innen a gondviselés, hanem vastag fényoszlopok kötik a földet az éghez. S ebben a gondviselés fényben tobzódva, ragyogtassuk vissza a világ fele a bennünk felgyűlő sugarakat. Ámen!
