Létélesztő
Pilátus véletlenül került be a világtörténelembe. A jelentéktelen tartomány jelentéktelen helytartója bizonyára sosem gondolta volna, hogy neve élénkebben megmarad a köztudatban, mint Tiberiusé, a császáré, akit szolgált. Ám mégis így történt, s Pilátus éppen olyan véletlenül csöppent bele a köztudatba, mint a krédóba. Nevének fennmaradása a sors fintora, csúfolódása a komoly emberi közgondolkodással szemben. Sőt, ez a marcona katonaember, akit Jézus kivégzése után nemsokkal pont azért hívtak vissza Rómába – mondanánk ma, perzsára – mert még a birodalmi standardok szerint is túlságosan brutálisan bánt el a Garizim hegynél gyülekezőkkel szemben, abban a kegyben részesült, hogy az evangéliumi elbeszélés alapján bölcselkedő, Jézus elítélésében tétovázó személyként maradjon meg a kollektív emlékezetben. Arcélét azóta számosan megfestették, elképzelt jellemét regényekben feldolgozták, s nevét milliók említik naponta a keresztény világban. Nem rossz sors egy jelentéktelen római lovag számára…
János evangéliuma számomra egy kedves párbeszédet örökít meg az ítéletet váró Jézus és a júdeai helytartó között: „Pilátus ezt mondta neki: »Akkor mégis király vagy te?« Jézus így válaszolt: »Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.« Pilátus így szólt hozzá: »Mi az igazság?«” (Jn 18,37–38a). Az idézetből világosan kiderül Jézus küldetésének középpontjában levő Isten országa / királysága fogalomnak a konkrét tartalma, ami nem más, mint az igazság. Egy nem politikai, hanem szellemi ország, amelynek határai, alkotmánya, rendszere, szokásai és stratégiája az igazság fogalma körül forognak. Tehát nem az álarc, a maskura, a látszatigazság, a jogi paragrafusok biflázása és azoknak a kitekerése, hanem a vegytiszta igazság, az eszme a vezérfonal. Jézus ezt látta, élte és hirdette, Pilátus viszont nem… Neki, a helytartónak, a politikusnak, a „kapcsolati tőkével” rendelkezőnek csak a szokásos kérdés jut csupán: „Mi az igazság?” János ebben a rövid párbeszédben mesterien kiélezi evangéliumának a legfeszültebb részleteit. He eddig nem is volt világos a szembenállás, a különbség, a küldetés mibenléte, most már tisztává vált mindenki számára. Itt nincs szó politikáról, vagy ha mégis, akkor az nem a szokványos értelemben használandó. De helyesebb, ha eleve kozmikus szintre emeljük az ügyet, rámutatva, hogy az evangélium és a világ szembenállása túlmutat korokon, népeken és közösségeken. Ez egy egyetemes emberi küzdelem az igazság és a hatalom között. Pilátus – az evangélium szerint – ott billeg a határon. Nyitott az igazság felé, ha nem ez a helyzet állna fenn, talán hosszasan elbeszélgetne a Mesterrel, esetleg akár tanítványa is lenne (mint Bulgakovnál), de jelen pillanatban még eme sokkal jobban ismert másik világnak a polgára, tehát csak kérdezni képes, majd kezeit megmosva kilép a tömeg elé, s a megkötözött, véresre vert Jézust kivezeti maga mellé: „Íme, az ember!”
Ezt a jelenetet is sokan megfestették, közöttük mesterien ábrázolja a helyzetet Munkácsy is, nekem mégis Hieronymus Bosch 1470-ben készített alkotása a kedvencem. Sokat tudnék írni róla, a párkányon álló, megkötözött, meztelen és szenvedő Jézusról, a körülötte levő „bennfentesekről”, a lábainál fegyverekkel gyülekező tömegről, a távolban, alig látható csoportokról, akik lehet, hogy pont ezt az eseményt tárgyalják, valamint a Jézus lábai alatt, alig látszó, halványan imádkozó szerzetesekről. A szembenállás beszédes és ugyanolyan egyetemes, mint Pilátus és Jézus párbeszéde. Ebben a jelenetben, amit igazán kozmikussá Pilátus mondata tesz, Jézus nemcsak a „szóban forgó rab”, hanem AZ EMBER. A nagybetűs, a mindenkori, akivel szemben ott áll a szintén mindenkori „evilág”, a most, a hatalmasok és csatlósaik.
A helyzet azóta is folyamatosan ismétlődik. Minden korban létezett ez a feszültség az igazság országa és a hatalom birodalma között, és minden korban az igazság országának polgárait kicsúfolták, megkorbácsolták, keresztre feszítették és meggyalázták, csak azért, hogy a tragédia bekövetkezte után leperegjen a hályog a szemekről, és felismerjék szörnyű tettüket. Most is ott áll AZ EMBER a világ palotájának a párkányán, és elcsigázottan nézi az alatta „feszítsd meg”-et üvöltő tömeget.
E transzcendens festményt látva magunk előtt, már csak egy kérdés marad: mi vajon hol is állunk? Mert állhatunk világunk megszokott formái között, lent, két lábbal a földön, kezünkben fáklyával és dárdával, hirdetve, hogy mi ennek a világnak a polgárai vagyunk, legjobb esetben eljutva oda, ahová Pilátus is: a kérdéshez. De állhatunk azzal a halvány közösséggel is, akik mintegy a falban sóhajtják egy jobb és igazabb politikának, az igazság országának a hajnalát. Ámen!
