Bábel

Siena város lakói ugyanazt kívánták, mint az összes többi itáliai gazdag város a 12–13. századok fordulóján: megépíteni Európa legnagyobb keresztény katedrálisát. Az építkezésnek kettős célja volt: egyfelől Isten dicsőségének és a kegyes lelkületnek kívánták példáját nyújtani, másfelől önnön városuk gazdagságát és erejét akarták fitogtatni. A latin keresztet formáló hatalmas épületnek kezdetben a kisebb, kereszthajóját építették meg, annak érdekében, hogy ezt használják templomként a hosszabb rész befejezéséig, ám – a miheztartás végett – elkészítették a főhajót lezáró falat is, ami előtt bizonyára büszkén fogadkoztak, hogy mihamarabb befejezik az építkezést. Igen ám, de tudjuk: ember tervez, Isten végez, kitört a pestisjárvány, ami megtizedelte a város lakosságát és elapasztotta az anyagi lehetőségeket, meg hibák csúsztak a számításokba, így oda jutottak, hogy az építkezést sosem fejezték be. Az árván álló fal és a templom között jelen pillanatban – ha jól tudom – parkoló működik, s a turisták keskeny lépcsőn mászhatnak fel annak a tetejére, hogy madártávlatból csodálják a várost.

Az évszázadok folyamán többértelmű metaforává szellemült át ez a fal. Hirdeti puszta létével az emberi nagyravágyás hiábavalóságát, az elhamarkodott, túlságosan magabiztos gőg végeredményét. Emellett viszont számomra érdekesnek tűnik az is, hogy a sienai polgárok nem bontották le a falat. Az ősök rút kudarcát az utókor megpróbálhatta volna eltűntetni, letörölni a város arculatáról a makulát, s bízni abban, hogy az idő elfeledteti a bukást. Ám mégsem ezt tették, hanem ehelyett inkább, mintegy nemzedékről nemzedékre áttestálták az utókorra a kudarc figyelmeztető tanulságát: mindig így fogtok járni, ha esztelenül cselekedtek. Az a fal egy intő jel, egy bevallott és bevállalt hiba, ami tanulságként hirdet egy örökérvényű igazságot. Így vált egy értelmetlen torzó értelmes és kerek bölcsességgé.

A sienaiak története kísértetiesen hasonlít Bábel tornyának bibliai elbeszéléséhez. Bábel lényegében a világ egyik legrégebbi városa, Babilon volt. Itt élte csecsemőkorát a civilizációnk, s itt vetették meg az alapját mindannak, ami a mai társadalmunk szervezett életét jelenti. A bibliai elbeszélés arra az időszakra összpontosít, amikor a hajdan volt csodálatos város immár romokban hevert. A Marduk isten tiszteletére épített város, közepén az istenek kapujával, a lépcsőzetesen emelkedő toronnyal lepusztult állapotában is magával ragadta a szemlélőket. Az épület olyan ambiciózusan emelkedett fölfelé, mintha meg sem akarna állni az égig. Ám az építkezést mintha hirtelen abbahagyták volna, mintha a torony sosem készült volna el. Mintha egy gigászi kataklizma, valami elképzelhetetlen csapás egyszerre csak kettétörte volna a merész vágyat. Mi más lehetne ez a katasztrófa, mint az építők közötti viszály, a megnemértés, a szétzilált beszéd? Egyszerre mindahányan más nyelven kezdtek beszélni, így az építkezés ellehetetlenült.

A közös a két történetben – a romok mellett – az, hogy mindkét esetben hiba esett a számításba. A dolgok ok-okozati rendje felborult, s ez katasztrófához vezetett. Ez a homokszem, ami aztán az egész gépezet széthullásához vezetett nem geometriai vagy építészeti, hanem emberi, mondhatjuk erkölcsi jellegű. A mozgatórugója mindkét elképzelésnek végső soron a gőg lett. A bibliai történet építői az égig akarták emelni önnön nagyságukat, az itáliai utódaik a világ előtt akarták felmutatni gazdagságukat, s ezáltal mindenki fölé kerülni. A gőg és a nagyravágyás, a mindenki fölé kerülni akarás viszont kifejezetten rossz építőmester, ugyanis rövid időn belül megmérgezi a közösséget és az egyént. A nemes cél – Isten dicsőségére építkezni – földre hulló cserépként törik szét, s helyét átveszi az ember által saját képére és hasonlatosságára formált bálvány. Bábelben és Sienában egyaránt az építők önnön megdicsőült arcukat látták a szemük előtt már-már elkészült épületben, saját nagyságukat, ami mindenki fölé emeli őket. Ez a bálvány viszont megmérgezi az egyént, aki aztán úgy tartja, hogy leginkább ő az, aki a legérdemesebb, aki a munkát tényleg elvégzi. Így aztán a szándékok eltávolodnak egymástól, az önzés irigységgé kocsonyásodik, ami viszályt szül, s a cél elenyészik.

De öntelten ne dőljünk hátra! Hiszen ilyen tornyokat, be nem fejezett katedrálisokat építünk mi magunk is eleget. Nem föltétlenül kőből, hanem légiesebb anyagokból, például gondolatból, szavakból. Ilyenkor jusson eszünkbe Siena katedrálisának fala, a maga olaszos tanulságával, s a gőg, az önbálványozás, az önmagunkat égbe képzelés helyett keressünk nemesebb célt, ami nem vezet oda, hogy beszédünk értelmetlenné váljon mások számára! Ámen!