Létélesztő
Jézus életéről és tevékenységéről megannyi film készült az élmúlt évtizedek során. Számomra az egyik legemlékezetesebb az 1988-ban megjelent, Martin Scorsese által rendezett, Krisztus utolsó megkísértése. A film – bár az evangéliumi cselekmények sorrendjét nagyrészt betartja – a szereplők megítélésében, fontosságában eltér, így például Júdás Jézus legjobb, legbensőségesebb barátja, az egyedüli, aki igazán érti a küldetést és a názáreti ács szerepét abban. A film fordulópontján Jézus a kereszten szenved, mikor – egy kislány alakjában – megjelenik az ördög, aki a Mester őrzőangyalának adja ki magát, és ráveszi, hogy szálljon le a keresztről, mivel – így a kísértő – Isten elégedett az áldozattal, Jézus nem kell többet szenvedjen. A Mester családot alapít, gyermekei lesznek, még Pál is megjelenik a színen, aki az ő halálát hirdeti. Végül, a megöregedett Jézus halálos ágyánál Júdás felvilágosítja, hogy a kereszt tövében álló kislány nem az őrangyala volt, hanem az ördög. A film utolsó jeleneteiben Jézus kínkeservesen mászik a Golgota hegyére, s kérleli Istent, hogy fejezhesse be a küldetését. Az alkotás pedig úgy zárul, hogy az újra fiatal Jézus ismét a kereszten szenved, de azzal a tudattal, hogy csak így fejeződhet be az a feladat, amit számára adott az Úr.
Tekintsünk el most az alkotás teológiai problémáitól, s figyelmünket fordítsuk inkább a központi témára a kísértésre! Az evangélium szerint Jézus nyilvános tevékenysége előtt negyven napig a pusztában böjtölt, készült, aminek végén háromszor tette próbára az ördög. Egyszer a marcangoló éhséget kihasználva próbálta rávenni, hogy kenyérré változtassa a köveket, majd a templom párkányáról kellett volna leugorjon, bízva abban, hogy az angyalok kifogják, míg végül az egész világot felajánlja neki, ha Jézus leborulva imádja őt – ez e mai írás alapgondolata is. A három kísértés három gyarlóság allegóriája. Az első a testi vágy, a második a saját személyének fontossága, a gőg, a nagyképűség, a harmadik pedig a hatalomszomj. Jézus tudatában volt saját szellemi kapacitásának. Tudta, hogy nem mindennapi személy, s ha erejét ráfordítja, komoly szerephez juthat. Ha testi vágyai csábításának enged, könnyen megszerezhette volna magának a kellő vagyont, annak érdekében, hogy sose éhezzen, szomjazzon vagy hiányt szenvedjen a kéjben. Ha a második csábításnak enged, akkor saját személyét és fontosságát helyezi élete középpontjába, így elveszítve tekintete elől azt az igazságot, amit felismert, így megfeledkezve az evangélium hirdetéséről. Ha a hatalomvágy örvényébe zuhan, akkor mindent megtesz azért, s valószínűleg sikeres is lesz benne, hogy nagy úr, király, akár császár legyen.
Három élet, három karrier, három lehetőség, amely sikerrel csábít. Ezek azok a próbatételek, amelyeken a legtöbben el szoktunk bukni. Rengeteg ember eladná önmagát egy kis vagyonért, kéjért. Mások dölyfös hiúságukban úgy gondolják, hogy felette állnak embertársaiknak, nekik alanyi jogon jár az elsőbbség, a kiemeltség. Megint mások hatalomért áhítoznak, s érte mindent készek odaadni. Jézus mindhárom próbát kiállja, sőt, tevékenysége végén még egy negyediket is, a félelmét, amikor elfogatása előtt kéri, hogy távozzon tőle a keserű pohár.
A téma egyetemesen emberi, akárcsak maga a kísértő is megszemélyesített alakja egy bennünk, velünk élő valóságnak. A sátán szó héberül vádlót, vagy átvitt értelemben, kísértőt jelent, görög megfelelője, a diabolosz pedig szintén rágalmazót, sárdobálót jelent. Ebben a szerepben jelenik meg először az Édenkertben kígyó formájában, s kísérti meg Évát, majd aztán Jób történetében, amikor az Úrral magával köt fogadást, majd aztán Jézus történetében, azzal a céllal, hogy elcsábítsa egyedül igaz küldetésétől.
A kísértés az emberi gyarlóság mibennünk, a csábítás, az a mindig jelenlevő vágy, hogy kiszakítsunk egy darabot a világból, s azt a sajátunkká tegyük. A harc az emberben zajlik az emberért. Nem kozmikus csata, de mindent eldöntő háború az élet sikere és kudarca között. Aki ugyanis enged a csábításnak, az menthetetlenül elveszíti magát. Nem ő lesz az úr a házban, hanem a vágy, az önteltség, a hatalom, a félelem.
Ennek a kísértőnek pedig egyetlen egy ellenszere van. Egy fegyver, ami mindenkinek ott van a keze ügyében, de amelyhez nagyon kevesen szoktak nyúlni: az, amit Jézus az idézett bibliai rész végén sugall: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” A gyógyszer az, ha az ember önnön létét az isteni közelségre, az Ő parancsainak igaz voltára bízza. Ha az isteni törvény a mérce, akkor az ember nem áldozhatja fel önmagát a kéj vagy hatalom oltárán, nem helyezheti magát bálványként élete templomának piedesztáljára, s nem engedheti, hogy a félelem eltántorítsa az igazság megélésétől.
Mindnyájan kerülünk a fentiekhez hasonló kísértésekbe. A testünk hangosan követeli a maga számára a kielégülést, saját magunk fontosságát nagyon hamar el tudjuk fogadni, az uralkodás sziréndala pedig igen csábító, s bizony nagyon sokszor gyávák vagyunk. Nem az a kérdés, hogy kísértésbe esünk-e vagy sem, hanem az, hogy miképp viszonyulunk ehhez. Ha engedünk a csábításnak, elbukunk! Létünk belesüllyed egy puha, de biztosan lefelé húzó mocsárba, amelyből egy idő után szinte lehetetlen kiszabadulni. Ám ha ellenállunk, akkor életünk rááll arra az ösvényre, amely egyedül vezet a boldogsághoz. Ámen!
