Számomra kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ha a járvány emberről emberre terjed, főként cseppfertőzéssel, illetve közvetett vagy közvetlen testi érintkezéssel, a megelőzés gyakorlatilag egyetlen eszköze a másokkal való közvetlen kapcsolatok időleges mellőzése vagy a legszigorúbb védőintézkedések betartása. Legalábbis a hatékony védőoltás kidolgozásáig. S még ezek sem tökéletesen megbízhatók. A vírus valamiként mégiscsak túljárhat az eszünkön…
Nem tudtam elképzelni ellenérvet, amely ezt a logikus következtetést megcáfolta volna. Ezt látszott bizonyítani a járvány lefolyása a nálunk, európaiaknál, amerikaiaknál vagy afrikaiaknál jóval fegyelmezettebb ázsiai államokban is.
Azt persze magam is érzékelhettem, hogy minálunk tényleg nem mindig látszott, hogy a szigorú karantén vagy kijárási és gyülekezési szigor szignifikánsan befolyásolná a járványadatok alakulását. De még mindig azt hittem, hogy ennek oka a mi – mind nyugatibb – fiataljaink fegyelmezetlensége, akik – lakóhelyemen is közvetlenül érzékelhettem – egy kis buli, ivászat, vagy a puszta – felnőttek eszén túljáró – kaland érdekében unzsenír megsértik a szabályozásokat.
Hogy a szigorításokból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a megelőző intézkedések merőben fölöslegesek és pusztán a demokratikus szabadságjogok felfüggesztését, azaz a jogállam felszámolását „eredményezik”, egyszerű képtelenségnek tartottam. Ez csupán a vírustagadók vagy azon embertársaim fejében fordulhat meg – nem tudom, optimistáknak vagy pesszimistáknak nevezhetem-e őket –, akik úgy vélik, hogy mi, emberek mit sem tehetünk, amúgy is az lesz, amit az Úr jónak tart. (De tőlük is megkérdeztem volna, mi okból tarthatja jónak az Úr, hogy az amúgy is mindenkor – így vagy úgy – bűnös emberi társadalmakat egy ostoba fertőzés tizedelje…)
Európa „legliberálisabb” társadalma, a svéd (legalábbis kezdetben) magabiztosan bízta a véletlenre a járványgörbe alakulását, de a kísérletbe ők is belebuktak. Még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az omló fal elől el kell ugrani. Ezt még a legprimitívebb agyú állat is „tudja”.
Azt is kétségtelennek tartottam, hogy a vírus egy magasabb természeti racionalitásnak engedelmeskedik, azokat sújtja, akik vétenek a – mindig egyensúlyra törekvő – természet alapvető törvényei ellen. Ez némileg misztikusnak tűnhet, de számos komoly tudományos kutatás bizonyítja, hogy végső fokon mi szabadítjuk magunkra a vírushordozókat végig nem gondolt világhódító törekvéseinkkel (lásd globalizmus, erdőirtások, monokultúrákra alapozott nagyüzemi mezőgazdaság, a vadvilág településeinkre való száműzése stb.).
De csak akkor döbbentem meg igazán, amikor kiderült, hogy az elővigyázatossági intézkedések elutasítói közt szuperintelligens elmék, rangos egyetemeken oktató filozófusok is szép számmal akadnak. Azaz nemcsak egyfajta félműveltnek vagy műveletlennek tartott csőcselék tüntet, hanem az értelmiségi elit is.
Michael Esfeld, a Lausanne-i Egyetem professzora például Karl Popper híres művéből, a Nyílt társadalom és ellenségei című, közvetlenül a második világháború után született (egyébként Soros György bibliájaként is közismert) művére alapozva a svájci Neue Zürcher Zeitung hasábjain úgy vélekedik, hogy a szakértők és a politikusok által egyfajta tévedhetetlen tudás birtokában – az állampolgárok halálfélelmét alattomosan kiaknázva – olyan intézkedéseket erőltetnek ránk, amelyek a családokat és az egyéneket a legelemibb emberi jogaiktól fosztják meg. Azaz „magasabb társadalmi értékekre” – az egészség védelmére és (a környezetvédelem vonatkozásában, ahol állítólag ugyanez a félelemkeltés dívik) a jövő generációk életfeltételeinek várható drasztikus romlására hivatkoznak, amelyek „árnyékában” az egyes ember individuális alapjogai úgymond érvényüket veszítik.
„Soha nem a gonoszok cselekszik a gonosz tetteket – véli Esfeld –, hanem mindig a jók, abban a meggyőződésben, hogy fenyegetett – bár egzisztenciálisan fontos – értéket védelmeznek. Cselekedeteik azonban pusztító következményekkel járhatnak”.
Ezeknek a következményeknek az összefoglaló neve a diktatúra. Az új felügyeleti állam. Ráadásul az Esfeld által bírált gondolkodásmód arra hivatkozik, hogy a korlátozások elve minden embert egyfajta egyetemes gyanú tárgyává tesz, azaz – fogalmazzunk világosabban – mások egészségét és végső esetben életét veszélyeztetheti. De ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy a korlátozások helyénvalóak, éppen ellenkezőleg. Ez alól a gyanú alól ugyanis csak olyan oltási igazolvánnyal szabadulhatunk, amelyet a mindentudó szakértők és politikusok állíthatnak ki számunkra. Ez a feltevés természetesen a mindentudás valóban tarthatatlan hipotézisén alapulhat. Senki sem tudhat mindent, hiszen ami ma biztos tudás, holnap már tévedésnek számíthat és megfordítva. A koronavírus esetében pedig a szakértők sem sokat tudhatnak. Az önmagukat mindentudóknak nyilvánító szakértők és törvényhozók tehát anélkül, hogy erre minden kétséget kizáró alapjuk lenne, elvileg sérthetetlen emberi jogok érvényesítését korlátozzák.
Csakhogy a mindentudás téveszméjének elutasítása nem jelentheti a tudásnak, azaz a mindig korlátozott, de a társadalmi lét legfontosabb kérdéseiben mégiscsak megbízható – és nap mint nap igazolódó – józan észnek az elutasítását. Ráadásul, normális körülmények közt sem a tudósok, azaz a szakértők, sem a politikusok nem állítják magukról, hogy mindent tudnának. Az igazságnak, azaz az adott körülmények közt lehetséges helyes ismeretnek az eltérő nézetek, argumentumok, tapasztalatok ütköztetésében, azaz a szabad demokratikus diskurzusok során kell kialakulnia. S mai nyugati társadalmainkban nagy vonalakban ez is történt. Nem valamiféle plátói filozófuskirály (valamely – a Nyugat kedvenc „diktátoraként” aposztrofált – Orbán Viktor) hozta meg a döntéseket, hanem egymással vitázó – s kellő kompetenciákkal rendelkező, de korántsem tévedhetetlen – embercsoportok, szakértők és politikusok. (Esfeld „filozófuskirálya” voltaképpen arra a Platónra utal, aki iránt Popper ugyanolyan csillapíthatatlan ellenszenvvel viseltetik, mint Orbán Viktor iránt Esfeld elvbarátai).
Esfeld és Popper gondolatmenetének alapvető hiányossága a mértéktelen individualizmus. Az, hogy eltekintenek az ember alapvetően közösségi adottságaitól, attól, hogy az individuumot nem valamiféle velünk született esszencia határozza meg, hanem a csoportkötődései. Igaz, vannak genetikai meghatározottságaink is, de végső soron azok is társadalmi, közelebbről családi eredetűek. S a csoportkötődések sem puszta mintakövetésen alapulnak. Gyökerezhetnek bizonyos minták elutasításában is. De maga az elutasítás nem kisebb kötelék, mint a példakövetés. Sokszor személyiségemet erőteljesebben határozzák meg azok, akik ellen lázadok (akiket gyűlölök), mint azok, akiket követni szeretnék.
Az az absztrakt individuum, amelyre Popper és Esfeld alapoz, puszta elméleti konstrukció. Csak konkrét társadalmi létfeltételeik által meghatározott egyének léteznek, akik tartoznak valahová. Azaz valamiféle (manapság jobbára szitokszóként használt) identitással rendelkeznek. De akik normális körülmények közt valóban szabadok. Tehát rendelkeznek még azzal a joggal is, hogy akár szakítsanak korábbi identitásaikkal. Ámbár az egyén megtagadott hovatartozását sem tudja soha maradéktalanul levetkőzni. (Ennek a tételnek az igazsága Popper életművének alaposabb elemzésével is tévedhetetlenül kimutatható.)
A liberális elmélet egyik alaptétele, hogy szabadságom addig terjed, ameddig mások szabadságát nem korlátozza. (A filozófiában ezek a korlátok képezik az úgynevezett externalitásokat.) Az externalitások érvényességi köre azonban nem merülhet ki pusztán az egyének közti viszonyban. Az egyén és a közösség viszonyára is érvényesnek kell lennie. (Persze csak akkor, ha a közösségeket – az állampolgári közösség paradox kivételével – nem tekintjük puszta fikcióknak, mint ahogyan némely mai liberálisok teszik.) A – dogmatikus vonásaitól megszabadított – liberalizmus korántsem annyira individualista, mint ahogyan azt Popper és társai beállítják. Egy egészséges társadalom nem lehet csupán nyílt, bizonyos vonatkozásokban zártnak is kell lennie. És nem csak kivételes esetekben. Folyamatosan. A jogállam is csupán állami keretekben funkcionális. Az egyetemes emberi jogok csupán jogállamban érvényesíthetők. Még az emberiség sem merőben fikció, hierarchikusan egymás fölé rendeződő, többé-kevésbé nyitott és többé-kevésbé zárt közösségek egymást szervesen kiegészítő rendszere.
Így aztán a közösség léte – Esfeld és Popper meggyőződéseivel ellentétben – értékesebb az egyén életénél. Egyetlen ember ugyanis életképtelen. Robinson is csak azért maradhat életben, mert kora Angliáját gondolja, és részben építi maga köré. Ráadásul nincs is merőben egyedül. A közösség az individuum létének alapfeltétele. Ezért a közösséget meg kell védeni attól az embertől vagy emberektől, akik mások vagy a közösség életére törnek. (Mindez olyan banalitás, hogy mielőtt leírtam volna, fontolgatnom kellett: nem válok-e nevetségessé.)
De Esfeld és Popper nemcsak az egyén közösségi lététől vonatkoztat el, hanem a demokratikus alkotmányoknak azoktól a törvényes megszorításaitól is, amelyek a kivételes helyzeteket vagy a szükségállapotokat elvileg is csupán átmenetiek gyanánt tartják lehetségeseknek.
Kétségtelen tény, hogy a modern demokratikus emberképnek a szabadságon, az emberi méltóságon és a „feltétel nélkül” érvényesíthető alapjogokon kell alapulnia. De mindhárom jogelv alapfeltétele mégiscsak a társadalmiság. Társadalom nélkül vagy annak ellenében ezek a jogok nem érvényesíthetők. Az emberi lét tényeitől alaposan elzárt dolgozószobák íróasztalai mögül meg különösen nem.
Esfeld cikkének címe: „A zárt társadalom és újabb barátai: miért téves az egészséget magasabbra értékelni, mint az emberi méltóságot?” Popper könyve még a fasizmus és a kommunizmus közvetlen hatása alatt íródott. Nem hiszem, hogy manapság (a vírusjárvány és a környezeti válság napjaiban) – az egyébként több vonatkozásban valóban zseniális – Karl Popper lehetne a legilletékesebb referencia.
Esfeld a koronavírus-fertőzés megelőzésére tett intézkedéseket az engedelmesség és a (kisiskolás értelemben vett) szófogadás kikényszerítésének, azaz a totalitárius állam visszaállításának puszta kísérleteként értékeli. Eltekint attól, hogy itt nem pusztán egészségről, de ha viszonylag kis arányban is, halálról van szó. Márpedig őrült kérdésfelvetés, hogy 350 millió ember halála ér-e annyit, mint a „maradék” kb. hétmilliárd állampolgár szabadságának átmeneti korlátozása? Hiszen az a 350 millió is ember (volt). Akinek szabadsága, emberi méltósága és emberi jogai lehettek volna. Csakhogy nem lehettek, mert a fentiek csak az élőknek járnak ki. És ők – elvileg elhárítható okokból – nem maradhattak életben. (És itt van a kutya elásva.) A halott minden lehet, csak szabad nem, a halotti státus, mint olyan, méltatlan az emberhez, és mivel a halott már nem ember, emberi jogokat sem gyakorolhat. Vagy ha mégis, csakis élő emberek (valamely kisebb-nagyobb embercsoport) emlékezetében él tovább, és elvben akár jogokat is gyakorolhat. (Lásd: az Antigonét!) Csakhogy az emlékezők sem függetleníthetők egymástól. Közösséget alkotnak, családot, ismeretségi kört, lakóhelyet, régiót, nemzetet, s még egy sereg hasonló, ama uralgó neoliberalizmus szempontjából csupa többé-kevésbé zárt, s ezért megvetésre méltó emberi közösséget. Az utóbbit, mármint a csaknem minden társadalmi kötöttségtől eloldozott liberalizmust, amelyet nem kisebb nagyságok képviselnek, mint Jeff Bezos, Elon Musk, Dab Gilbets, Bill Gates, Mark Zuckerberg s – tőlük jócskán lemaradva – Soros György, inkább tekinthetjük tényleges illiberalizmusnak, mint az Orbán Viktor által – szerintem csupán meggondolatlanságból – hirdetett „illiberalizmust”. A klasszikus liberalizmus legkiemelkedőbb elméi: Smith, Locke, Montesquieu, Ricardo, Mill még abban hittek, hogy láthatatlan kéz teremt spontán rendet az eredendően széttartó szándékok és cselekedetek zűrzavarában, s a sok egyéni érdek végül is a közjó kibontakoztatásához vezet. Persze csak akkor, ha a jogrendszer garantálja, hogy senki sem csalhat és nem alkalmazhat kényszert másokkal szemben. És nézetem szerint nem is tévedtek. Magyarország (minden fogyatékossága ellenére) sokkal jobban hasonlít a klasszikus liberalizmus ideális államához, mint az a mai Amerika, amelyben az egyszázaléknyi szupergazdag – a mai piacgazdaság „korlátlan lehetőségeit” kihasználva – a társadalom javainak túlnyomó részét birtokolja. S aki kivételezett helyzetével (lásd Zuckerberg urat!) vissza is élhet. Ahol tehát a rendszer korántsem valamiféle közjót szolgál, hanem a mérhetetlen és napról napra fokozódó egyenlőtlenséget, a gazdagok gazdagodását és a szegények elszegényedését. S „természetesen” az utóbbiak kiszolgáltatottságát is.
A tüntetők (akiknek persze – a törvényes megszorításokat tiszteletben tartva – joguk van tüntetni) mintha (a szó mélyebb értelmében) nem is lennének tudatában annak, hogy emberek, hiszen képükből kikelve azt az alapelvet (azaz a társadalmiságot) tagadják, amely emberré emelhetné őket.
