„…az ablakok ferdén fölfelé nyílva csupán a puszta ég egy darabjára engedtek kilátást”
Most meg, ahogy a rég nem hallott kifejezést ízlelgetem, nem is értem, miért szorította ki a veszteg, vesztegzár szép magyar szavait a németes keménységű karantén. Nyelvészek bizonyára meg tudják magyarázni (mint minden mást), de nekem akkor is idegenül hangzik.
Szóval itt ülünk harmadik hónapja karantén-vesztegen egy második emeleti lakásban, a terjeszkedő Kolozsvár keleti negyedében. Épp ott, ahol egy ideje eltakarta előttünk a kilátást a gyönyörű Szent György-hegy felé az ablakunk előtt frissen felhúzott tömbház. Ezt a nyomasztó érzést átéltem már akkor is, mikor egyszer szegedi barátaink manzárd szobájában kaptunk szállást, ahol az ablakok ferdén fölfelé nyílva csupán a puszta ég egy darabjára engedtek kilátást.
Kultúrtörténeti példákra gondolok a bezártság nyomasztó érzésének fölidézésére. A spanyolnátha pusztításának éppen száz évvel ezelőtti történetére. Arra a milliókat elpusztító járványra, melyhez képest a mi koronavírusunk csupán lenge tavaszi grippé. Az a spanyolnátha ráadásul nem tűnt el nyomtalanul. Szívbántalmakat okozott, újra és újra kórházi kezelést a halál fiainak, mint ezt Kunz Aladár, Dsida Jenő, a szépíró és kritikus Kováts József kórtörténete is példázza. Ami most e témában kezem ügyébe kerül, Szentimrei Jenő életrajza, a Városok és emberek, a Kriterion 2009-es kiadásában.
Van ennek a könyvnek egy záró fejezete, melyben a neves színpadi művész Szentimreiné Ferenczy Zsizsi pótolja ki férje emlékeit. Azt mondja el megrendítő átéléssel, hogyan verte le „a spanyol” mindkettejüket az első világháború utolsó napjaiban. A sok halottat Kolozsváron már alig bírták eltemetni. Beteget látogatni csak a legelszántabb orvosoknak volt mersze. A Szentimrei házaspár egy Erzsébet úti házban magukra hagyottságukban már-már haldokolva vészelte át a járványt. „Majd mindenik háznak van egy-két halottja, van ház, ahol négy is. Én még mindig élek, nem alszom, de élek. Vékony selyemszálon függ már az életem, a Jenő keze tart… Monostor népe forrong, és be akar jönni Kolozsvárra… Hallom újra lőnek, aztán újra, újra…”
Haldoklott a város is. Karácsony estéjén, a drámai 1918-as évben idegen hadsereg katonái szüremlettek be a városba.
A betegszobákat elhagyó árnyak az éppen aznap indult új kolozsvári lapból, a Keleti Újságból értesültek a shakespeari „kizökkent világ” valóságáról.
… Keleti Újság, ízlelgették az új lap címét… – a betegek, gyógyultak és a „kiégett biztosítékok” (Ligeti Ernő) után a helyben maradottak. – Talán Görögkeleti Újságnak kellett volna nevezni, idézte önmagát sok év múltán is a mindig szójátékokra kész, örök optimista, a felhős időkben is kifogyhatatlanul anekdotázó zenetörténész, Lakatos István, mindannyiunk emlékezetes Pista bácsija.