Lehet, ha nem éppen a szociáldemokraták viszik át e törvényt, nem is lenne semmi baj vele. Csak hát az egykori pártvezér, a most börtönben ülő Liviu Dragnea ügyei, az igazságügyi rendszer elleni „támadásaik”, a gyanús sürgősségi kormányrendeletek sokasága után nem csoda, ha mindenki rosszat lát a háttérben: megvesztegetési kísérletet. Mert a törvény ellen tiltakozók közül – újságírók, szakmai szervezetek vagy éppen civilek – azt azért senki se állította, hogy az újságírásra nem fér rá a támogatás, s hogy az újságírás fénykorát éli.
Ezt egyébként mi is tapasztaljuk a saját bőrünkön, sőt: a romániai magyar sajtóra ez hatványozottan érvényes. Az intézmények, állami vállalatok hirdetései a román sajtóban kötnek ki, mert nagyobb a példányszám; az álhírek olvasottsága rendre nagyobb, mint az általunk gyártott valós tartalmaké, s minden második Facebook-kommentelő azt hiszi magáról, hogy ő már újságíró. Közben a fiatalok egyre kevesebbet olvasnak, az emberek nem hajlandók pénzt fizetni az információért, minőségi tartalomért – amiért más megdolgozott –, de még az új technológiák sem kedveznek a hagyományos újságírásnak. A terjesztővállalatok komolytalanok, vagy nem viszik ki időben a lapot, vagy aztán lelépnek a pénzzel és „csődbe mennek”; a magánvállalkozások, cégek pedig nem újságban hirdetnek, hanem Google Adwordst használnak. Honnan hát pénz, amiből tisztességes fizetést lehetne adni az újságíróknak?
Ilyen körülmények között kell tehát fenntartani a romániai magyar sajtót, amelynek zöme nem kap milliós segítséget a magyar kormánytól sem, hiszen e pénzek bizonyos körökre koncentrálódnak. Az olvasó pedig – amúgy teljesen jogosan – elvárja, hogy soha ne kövessünk el helyesírási hibát, hogy legyünk frissek, színesek, hogy dolgozzunk már karácsony másodnapján is – mert ugye az újságírás olyan hivatás, mint például a tűzoltóság –, s hogy ne hagyjuk a templomot meg az iskolát. Sokan mások pedig még mindig úgy gondolnak az újságíróra, mint aki nem csinál semmit egész nap; egy korsó bor társaságában lábát lógatva pipázgat a hintaszékében, aztán kitalál valamit, hamar papírra veti, s mindezért csak úgy dől neki a pénz.
Nos, valójában a helyzet az, hogy a romániai magyar sajtóban dolgozók jelentős része minimálbéren tengődik. A hétvégéjük sem szabad – mert sok rendezvényt, amiről tudósítani kell, éppen hétvégén szerveznek, azon túl pedig még a hétfői újságot is meg kell csinálni –, s a munkanapjuk egybefolyik a szabadidővel, hiszen a lapzárta egyre későbbre tolódik, arról nem is beszélve, hogy az online világában a lap hírportálját nem hagyhatod délután 5-től másnap reggel 8-ig robotpilótán.
Hogy mit jelent ezeknek az újságíróknak a 10%-os jövedelemadó, ami most téma? Olyan 160–180 lejt. Hogy sok vagy kevés, azt ki-ki döntse el, talán annak figyelembevételével is, hogy ha tisztességes bért kapsz, az végülis a munkád minőségét javítja: nem kell másodállást keress és arra is figyelmet szentelj, vagy azon törd a fejed, hogy miből fizeted ki a nyári tábort, amire a gyermeked el szeretne menni. És igenis olyan segítség is kell a ma újságírásának, amely biztosan nem a médiatröszt tulajdonosánál landol, hanem tényleg a „kulimunkát” végző újságíró, riporter zsebében.
Persze, de a sajtó függetlensége… – érvelnek azok, akik a törvényt ellenzik. És teljesen igazuk van, hiszen a független sajtó a polgári demokrácia alapja, márpedig ezt szeretnénk Romániában. Az újságíró nem kőműves, nem programozó, hanem véleményformáló: ne adjunk hát okot arra, hogy bárki kétségbe vonhassa pártatlanságát.
Egyetértek. De azért halkan azt is megjegyzem: akit meg tudtak/tudnak vásárolni, azt szerintem nem ezzel a havi 170 lejjel fognak. A többinek pedig bármennyit adhatnak, úgyis kitart az elvei mellett…
Másfelől, ha a jogszabályt leginkább ellenzőket nézem, országosan vezető sajtótermékekről vagy olyan újságírókról van szó, akiknek a havi bére nemhogy duplája a minimálbérnek, hanem még egy nullással több van a szám végén… Úgy már könnyű beszélni és kioktatni.
Következtetés? Nos, ki-ki értelmezze a törvényt úgy, ahogy akarja: megvesztegetési kísérletnek vagy a szakmának dobott mentőövnek, netán egy olyan szimbolikus segítségnek, amelynek köszönhetően az újságírói egyetem végzősei mielőtt pincérnek mennének, megpróbálnak elhelyezkedni a szakmában. Sajtószabadság elleni merényletnek azért nem nevezném, mert hol írja azt a törvényben, hogy nem jár a kedvezmény annak, aki például PSD-ellenes cikket ír? Sőt, egyébként sajnos épp az a baj, hogy sok más dolgot sem pontosít a törvény, például azt se tudjuk, ki számít újságírónak, s a kedvezményezettek közé tartozik-e a műszaki személyzet, aki a lapot betördeli, korrektúrázza, vagy tévék esetében a kamerás, a vágó? Ez is csak egy kutyafuttában kidolgozott, a szakmai szervezetekkel nem egyeztetett törvény, amely egy valós problémára kínál egyfajta megoldást. Olyan megoldást, amelynek sikerült mindenkit mindenkivel összeugrasztania: sajtóst a sajtóssal, kiadóvállalatok menedzsereit a tulajdonossal, olvasót újságíróval, tollforgatót a köpönyegforgatókkal. És ráadásul úgy, hogy mindenkinek igaza van…
