A kötet visszaemlékezéseket tartalmaz több mint 500 oldalon, illetve megjelenik benne a román szerkesztők által kiadott könyvek jegyzéke is. Az írások egy részét korábban már megjelent hasonló kötetekből emelte át a szerkesztő, főleg azokét, akik az 1954-es kezdő csapatnak tagjai voltak. A magyarok közül Muzsnay Magda és Kovács Ferenc szerkesztő, valamint Bainné Kabán Ilona írása szerepel magyarul és románul is a kötetben. A mostani szerkesztőség tagjai közül is többen írtak, ezek az írások azonban kizárólag románul jelentek meg (már sosem fogjuk megtudni, miért). A könyv tartalmaz ismétléseket, néhol nem egyértelmű a szerző, de egyes írásokban így is felfedezhetők fogódzók a korszakváltásokra vonatkozólag.
A Kolozsvári Rádió a párt utasítására és annak szándéka szerint jött létre: a Román Népköztársaság (RPR) Minisztertanácsának 1952/439. sz. határozatában döntöttek a regionális stúdiók létrehozásáról Kolozsváron, Temesváron és Krajován. (Az első sugárzó regionális stúdió Jászvásáron még 1941-ben jött létre, ennek az adása indult újra 1956-ban). A minisztertanács melletti rádiótanács (Comitetul de Radio de pe lângă Consiliul de Miniştrial R. P. R.) 1952. október 28-án kiadott 38. sz. döntésben kapott pártmegbízást a stúdió létrehozására Ludovic Raţiu elvtárs, akit kineveztek a Kolozsvári Regionális Rádió Tanács elnökévé, így ő lett az 1954. március 15-én útjára indított rádió első igazgatója. (Aligazgatója egyes forrásokban Ovidiu Suciu, máshol Vasile Grunea). Két évet vett igénybe a megfelelő ingatlan kiválasztása, munkatársak toborzása, a műszaki próbák elvégzése. Érdekes részlet, hogy azért nem a Majális (ma Republicii) utca tetején lévő lehetséges helyszín mellett döntöttek, mert oda nehéz lett volna feljutni autóval télen. Így lett az első stúdió otthona a Rákóczi (ma Eremia Grigorescu) utca 60. szám alatti villa, amelyben több stúdiót alakítottak ki, közöttük színházi felvételekre alkalmasat is. A bemondókat a színészhallgatók közül toborozták, rádiós újságírók azonban nem voltak még, ezért amellett, hogy a bukaresti munkatársak közül is jöttek át Kolozsvárra, a szerkesztőknek és a műszaki személyzetnek egy-két hónapos tanfolyamot szerveztek a sugárzás elindítása előtt. Ugyanígy próbaadásokat is sugároztak a zsuki adón keresztül: miután a bukaresti adás véget ért, további 15 percben helyben készült műsort közvetítettek.
Constantin Dumitrescu emlékezésében, a Naratonban olvashatjuk: „Nehéz megítélni most, ötven év távlatából a kezdeményezés okait olyan időszakban, amikor a kulturális értékek durván egységesedtek és elértéktelenedtek”.
Gyaníthatjuk, hogy az új „népi demokrácia” hamar megérezte, milyen propagandalehetőség rejlik a rádióban, milyen lélektani hatással van a lakosságra, amely csekély mértékben fért hozzá az írott, szigorúan cenzúrázott információhoz. Ez akkoriban egyébként sem jutott el széles körben az emberekhez, akik közül sokan sem írni, sem olvasni nem tudtak. A rádióműsorokban keveredtek a műfajok, az ideológiai üzenetet a tudományos, művészeti vagy művelődési élet hiteles személyiségeinek szép szavaiba csomagolták – olvashatjuk ugyanott.
Folytatva a gondolatot, a szerző kifejti: még így is sikerült rögzíteni a korszak jelentős alakjainak hangját, gondolatait. (Itt kizárólag román neveket sorol fel a könyv, pedig ugyanígy készültek magyar hangfelvételek is, de ezekről már esett szó a korábbi részekben). Leírja: nem ítéli el a korabeli rádiósokat, akik „védték a bőrüket, amelyre az aktivisták, a cenzorok és a megtorló szervek szószerint vadásztak”.
Traian Bradea 1962-től 2004-ig dolgozott a rádiónál. Az évfordulós kötetben arról ír: a kezdeti szerkesztőségi megbeszéléseken a „főnökök” előtt tematikus listák voltak, amelyet „a központ” vagy „a megye”, vagyis a párt küldött le arra vonatkozólag, hogy mivel kellene foglalkozniuk az ipar, mezőgazdaság, kultúra, egészség- vagy ifjúságügy területén. Közben 1956 februárjától havonta egyszer közvetítették a kolozsvári filharmónia hangversenyét, később bevették a műsorfolyamba a labdarúgó B-divízió mérkőzéseinek közvetítéseit is.
Ugyanerre az időszakra esik a Donát úti új stúdióépület felépítése: ez 1966-tól kezdődött, és az első kifejezetten rádióstúdiónak épült ingatlan volt akkor Romániában. 1967. december 29-én adták át az új stúdiót, és a gyártás lassacskán át is költözött, de a sugárzás a Rákóczi útról folytatódott 1968. január 20-ig. Azóta sugároz a Donát út 160. alól a Kolozsvári Rádió.
A visszaemlékezések szerint 1969 fordulópont volt, hiszen új igazgató és aligazgató került a stúdió élére: Vasile Rebreanu író és Miron Scorobete költő 1985-ig, a bezárásig vezette az intézményt. Többek visszaemlékezése szerint mindkettejük irodalmi érdeklődése meghatározta a rádió irányvonalát: jelentős kultúraközvetítő szerepet szántak neki, és hagyták, hogy az alkalmazottak végezzék a dolgukat. Traian Bradea megjegyzi: 1965 és 1971 között az „olvadás” időszakának számított, amelyet aztán „furcsa hideg” időszak követett. Ennek a korszaknak az elejére tehető az Acusticon Stúdió első műsora (1968. június 7.), a közönség részvételével tartott első rádióadás Kolozsváron. Kovács Ferenc visszaemlékezései szerint a műsort ő találta ki, és a megvalósításban együttműködött az Utunk szerkesztőségével (Huszár Sándorral és Mikó Ervinnel), és az akkori operaigazgató Szinberger Sándorral. Az első műsor alkalmával mutatták be a két Szervátiusz – apa és fia – alkotásait a rádió halljában. A további műsoroknak viszont már a pártról kellett szólniuk. Hogy mennyire volt ez így, nem tudjuk, mert a felvételek elvesztek, megsemmisültek.
Az adásidő növekedett ugyan, de mindig a magyar nyelvű adás kárára tolódott el az egyensúly: 1980 januárjától az adásidő 7 és fél óra volt, 4 és fél óra románul, 3 óra magyarul. Ugyanebben az időszakban valósult meg a területi stúdiók első összekapcsolása a bukaresti és a jászvásári stúdiókkal 1978 októberében.
1985. január 12-én aztán egyetlen telefonhívással tiltották meg a rádió sugárzását, úgy tudni, hogy az akkori „kettes kabinetből”, Elena Ceauşescu utasítására. Állítólag a főelvtársnő soknak tartotta, hogy ennyi regionális hang hallható országszerte, nehéz őket ellenőrzés alatt tartani, ezért a Román Rádiótársaság minden területi stúdiójának adását beszüntették. A titkárnő, Gergely Rózsika, az akkor hatvanéves Kolozsvári Rádió Hangolójában mesélte el meghatározó élményét Zilahi Csabának (akivel egyébként munkatársak voltak 1989 végétől). Rózsika azt mondta, ő vette fel a telefont, és nem hitt a fülének, ezért még egyszer rákérdezett, jól hallja-e, amit mondanak. Hasonló meglepetésről számolt be Tomcsányi Mária szerkesztő is, aki akkoriban néhány hónapig dolgozott Kolozsváron, és a délutáni adásra készült, amikor közölték vele, hogy márpedig az nem lesz.
A Naratonban Traian Trica technikus arra emlékszik, hogy aznap, szombaton érkeztek vissza Bukarestből, ahonnan a raktári ellátmányt, szalagokat s egyebeket hozták el. Leparkoltak a stúdió mellett, hétfőre hagyva a kipakolást, és hazamentek. Otthon bekapcsolta a rádiót, és Kolozsvár hangja helyett Bukarest II-t hallotta. Ekkor telefonált be a stúdióba, hogy megtudja, közben megszüntették a sugárzást. A rádió munkatársai máshova kaptak kinevezést, csak néhányan maradtak a berendezés felügyeletének megbízásával a stúdióban. Ők voltak azok, akik kénytelenek voltak felpakolni a műsoros szalagokat, amelyeket aztán elszállítottak a jilavai raktárba. Ezzel végleg lezárult a Kolozsvári Rádió működésének egy jelentős időszaka.
Majdnem 5 év telt el, amíg a bezárásból újra sugárzás lett: 1989. december 21-én este a korábbi rádiósok (még jóval a mobilok megjelenése előtt) telefonláncon hívták egymást, majd összegyűltek, hogy ismét beindítsák a sugárzást – még teljesen bizonytalan körülmények között.
December 22-én a forradalmi hangulat a Román Rádiótársaságra is kihatott: minden csatornája az előzetesen meghirdetett műsortól eltérően hazafias dalokat sugárzott, és beolvasták a szükségállapotot kihirdető elnöki rendeletet. Később bejelentették a diktátor menekülését, a nap további műsorai az események függvényében alakultak.
Ugyanaznap újraindult a Kolozsvári Rádió sugárzása, benne naponta 4 óra magyar nyelvű műsorral. Aznap főleg korábban tiltólistán lévő dalokat játszottak be otthonról hozott szalagokról, majd érkezni kezdtek az utcai riportok, kórházi hírek. Megszólaltak forradalmárok, tudósok, művészek, és hallgatói betelefonálások is voltak. Nicolae Ceauşescu diktátor és felesége halálhírét Tóthfalussy Béla mondta be – mesélte el nemrég özvegye, T. Veress Éva.
Az újrakezdés tartalmi szempontból más volt, az új idők és az új munkatársak új szemléletet hoztak, műszakilag viszont nem jelentett újdonságot: ugyanazokkal az eszközökkel folytatták a munkát, amelyekkel abbahagyták 1985-ben.
A kilencvenes évek eleje az építkezés időszaka volt a Kolozsvári Rádió életében, és néhány év alatt kialakult az első műsorstruktúra, Addig a felvételek érkezési sorrendjében szerkesztették azokat adásba. 1994-ben következett a rádió és a televízió intézményi szétválása, ami azt is jelentette, hogy a korábban a Román Rádiótelevízióhoz szerződtetett kollégák egy része gyakorlatilag egy emelettel lennebb költözött ugyanabban az épületben.
Jelentős műszaki változás 1998-ban következett be, amikor a Kolozsvári Rádió az országban elsőként vezette be a számítógépes hangfeldolgozást, és elsőként „vonta ki” a magnetofonszalagokat az adásból – ezekkel utolsóként Muzsnay Magda dolgozott szombat délutáni műsorában. Azóta a magyar szerkesztőség tagjai leginkább maguk dolgozzák fel (technikus segítsége nélkül) a felvételeket, maguk illusztrálják zenével és hangfüggönyökkel. Ennek főleg az az oka, hogy a hangtechnikusok között egyetlen magyar van, aki az adásban segíti a munkát. 2000-ben elindult az FM-sugárzás, ami egyúttal azt is jelentette, hogy az adások vételezhetők lettek gépkocsikban jó minőségben, szélesítve ezáltal a hallgatói réteget.
Ugyanebben az időszakban indul be a kereskedelmi rádiók sugárzása Erdélyben. Források szerint ez kissé megingatta a közszolgálati csatornák hallgatóságát, az újdonság ereje, a kíváncsiság a hallgatottságuk csökkenését okozta, de csak időlegesen: utána a hallgatók visszatértek a közszolgálati tartalmak fogyasztásához. Ugyanerre vonatkozóan doktori kutatásaim alapján kijelenthetem, hogy a 2016-ig tartó időszakban a Kolozsvári Rádió inkább ráerősített a közszolgálati funkcióra, mintsem versenyezni próbált volna a megsokasodott kereskedelmi csatornákkal.
Eléggé hiányos a rádióval kapcsolatos forrásanyag, ezért tisztelettel kérem ezúton is mindazokat, akik ismertek vagy ismernek régi kolozsvári rádiósokat, esetleg birtokukban van bármi Kolozsvári Rádióval kapcsolatos forrásanyag, juttassák el azt a Donát út 160. szám alá hozzám vagy a Szabadság szerkesztőségébe.
-------------------
A szerző a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetője, a BBTE újságírás és digitális média szak meghívott oktatója
