Aztán a híradásokból értesülhettünk, hogyan tüntettek az ország több településén, és sem látványban, sem történésekben nem volt hiány: egyes helyeken a békés felvonulás átcsapott idegengyűlöletbe, rongálásba. A skandálások utaltak Raed Arafat államtitkár és Dominic Fritz temesvári polgármester származására, valamint bennünket, magyarokat is a határokon túlra kívántak – hát nem először, és minden bizonnyal nem is utoljára. Ezzel pedig a tiltakozás maga, amelynek a lényegére, a tartalmára és kiváltó okára igenis jobban oda kellene figyelni, sajnos a háttérbe szorul. Mert bármennyire is osztanánk az elégedetlenség okát és forrását, józanul gondolkozó ember mégsem tud olyan tüntetés mögé beállni, amelyet a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) igyekszik levezényelni és kisajátítani, a rá jellemző gyűlöletkeltéssel, alaptalan jogszabályszegéssel.
Persze, ne gondoljuk, hogy más európai nagyvárosban nem tüntettek és nem történtek hasonló “összecsapások” a tiltakozók és a rendfenntartó erők között, sőt. Több ezren vonultak fel az utcákon Németországban, Ausztriában, Nagy Britanniában, Hollandiában, Franciaországban, Finnországban, sőt még Svájcban is, tiltakozva a kötelező maszkviselés, a kijárási korlátozás, intézmények, üzletek, vendéglátó egységek bezárása miatt. Hiszen szinte általános a nehézség, amelybe több iparág került a járványügyi korlátozó intézkedések miatt. És a már több mint egy éve szinte teljesen felszámolt, sok esetben a csőd szélére került turizmus, rendezvényszervezés, vendéglátás, művészetek, üzletek, különböző tevékenységek mögött emberek vannak, családdal, gyerekekkel, akiknek szakmája, karrierje, munkahelye, megélhetése, jövőképe és reménye látszik mind jobban teljesen szertefoszlani, megsemmisülni. Érthető tehát az elkeseredés sokak részéről. Sőt, a járvány miatt nem csak szakmailag, munkahelyileg érzik magukat sokan lenullázva, hiszen a bezártság, a távolságtartás kötelezővé tétele lelkileg, pszichikailag is súlyosan érinti mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztályhoz tartozókat. Szomorú látni, hallani, hogy sokan továbbra sem mernek kimozdulni otthonaikból, még a sarki boltig sem, bevásárlásaikat interneten intézik, a családok nem látogatják egymást, az időseiket magukra hagyták – mert a félelmet tették úrrá. A társadalom veszélyesen megosztottá vált, egyrészt a rettegés, másrészt a teljes tagadás látszik hatalmába keríteni sokakat. És ők a hangosabbak, nem pedig a józan mérlegelők.
A tiltakozásokon sajnos nem kell csodálkozni, és most ne csak az AUR tagjainak hangulatkeltését nézzük. A belügyminisztérium adatai szerint az ország hetven településén voltak tüntetések, és több tízezren vonultak utcára - de nem csak “focihuligánok”, és nem csak rongálási szándékkal. Hanem, mert sokan érzik úgy, hogy a romániai hatóságok intézkedései is cselekedetei kapkodóak, nem összehangoltak, hiányzik egy egységes terv, amelyből tisztán látszódjon, érződjön a jelenlegi egészségügyi és gazdasági válság megértése valamint az abból való kilábalás elképzelése, terve. Illetve, ha mégis van ilyen terve a kormánynak és a járványt felügyelő, kezelő hatóságnak, azt kevésbé tudják jól kommunikálni a lakosság irányába. Már a járvánnyal kapcsolatos adatok közlése, az arányok számítása is sok kételkedéshez vezetett, ami miatt úgy érzik sokan, hogy ezen a téren is hazudnak a hatóságok. Számos intézkedés tudományos megalapozottságát, indoklását sem közölték soha: azt például, hogy mitől lesz jobb, vagy kevésbé terjed majd a járvány, ha az üzletek korábban zárnak, ha este tizenegy óra helyett már este tíz, sőt nyolc órától korlátozott a kijárás, vagy ha az üres utcán egymagunkban védőmaszkkal járunk. És annak sem látszik (még egyelőre legalábbis) az eredménye, hogy egyre többen beoltatták magukat… Maradnak, sőt szigorodnak a korlátozások, amelyeket emiatt talán egyre többen éreznek már szabadságjogaik korlátozásának is.
Nem kétséges, hogy a helyzet egészségügyileg nehéz, betegség van, járvány van. Az emberek pedig – joggal - megoldást várnak a döntéshozóktól, azt, hogy jobban odafigyeljenek rájuk, az egyéni problémáikra és nehézségeikre, amelyek egyre inkább általánossá válnak. Elhangzik időnként a “társadalmi célú” hirdetés, miszerint találjunk magunknak otthonról végezhető kreatív foglalkozást, lehetőleg ne járjunk ki, családtagjainkkal, barátainkkal, egymással tartsuk a kapcsolatot online… De vajon meddig lehet ezt erőltetni, kényszeríteni? Valóban jót tesz a társadalmunknak ez a szétesése, egyáltalán a közösségi érzés és tudat ily módon történő csendes, de biztos megszüntetése?
