Először értetlenül bámultak rám, mintha az a kérdés foglalkoztatná őket, hogy milyen tanár az, aki nem mindentudó és tévedhetetlen. Aztán kezdték megérteni egyesek, miután megmagyaráztam, hogy senki sem tud mindent, még a saját szakterületén sem, és hogy a tanár is ember, tehát nem mentes a tévedésektől, különben is az a fontos, hogy együtt gondolkodjunk, együttműködve jussunk el bizonyos igazságokhoz, tanulmányaink és tapasztalataink alapján fogalmazzuk meg egyéni véleményünket, tegyük fel a lényeges kérdéseket. Mondanom sem kell, hogy ez a fajta hozzáállás mennyire felháborította azokat a szülőket, akik a tanárban a biztos és végleges tudás megtestesítőjét látták, és megszokták, hogy gyermekük rendszerint egy adott szöveg szó szerinti reprodukálására kapta a maximális érdemjegyet. Elég sok bajom adódott emiatt, de nem bántam meg.
Mindenki, aki egy kicsit gondolkodik és őszinte önmagához, beláthatja, hogy nincs olyan ember, aki nem téved, nem hibázik valamikor, valamilyen körülmények között. Nem kizárt, hogy jelen írás is egy tévedés, de legalább ebben a pillanatban hiszek benne. Amikor tévedünk, tulajdonképpen a helytelent helyesnek, a hamisat igaznak véljük, ill. nem vagyunk tudatában annak, hogy egy adott pillanatban hamisan ítélünk, vagy helytelenül járunk el valamiben. A tévedés, a hiba életünk elkerülhetetlen mozzanata. Léthelyzetünknél fogva a leglényegesebb problémákban is a találgatásra vagyunk utalva. Lásd a világunk eredetére, létezési módjára és jövőjére vonatkozó tudományos és filozófiai elméletek hipotetikus jellegét. Hétköznapi életünkben leggyakrabban apró hibákat követünk el, például valamit rosszul tudunk, figyelmetlenségből elírunk valamit, hiányos tudással elrontjuk a dolgokat, felindultságból rosszat teszünk, félrelépünk, vagy nem tartjuk be az etikettet. Az utóbbi kettő nem feltétlenül jelent tévedést, ha arra gondolunk, hogy a „félrelépés” az „igaz útra” lépést is jelentheti, az etikett pedig sokszor szemben áll az erkölcsi autonómiával, egy viselkedés nem feltétlenül attól helyes vagy helytelen, hogy sokan ennek vagy annak ítélik. Tévedünk akkor is, amikor a dolgok nem a várakozásainknak, szándékainknak megfelelően alakulnak, amikor csalódunk abban, amiben hittünk. A tévedés nemcsak rossz, de jó is lehet. Elég, ha nem felejtjük, hogy például tévedésből fedezték fel Amerikát, vagy több jelentős tudományos vívmány tévedésből született. A kérdés tehát nem az, hogyan lehetünk tévedhetetlenek, hanem az, hogy miként viszonyuljunk a tévedéshez, ill. a tévedő emberhez.
Ebben az értelemben az igazi nagy tévedésünk az, ha tévedhetetlennek hisszük magunkat, vagy ami még rosszabb, ujjal mutogatunk arra az emberre, akiről kiderül, hogy tévedett. Olyanok is vannak, akik ünnepelnek, amikor észreveszik, hogy egyik tiszteletreméltó embertársuk hibázik, hisz ezzel megerősítve érzik magukat saját tévedhetetlenségükben. Szerintük a tévedő ember csökkent értékű ember, olyan ember, aki nem érdemel bizalmat, akinek nincs autoritása. Ettől a felfogástól nem esik távol a valamely kétségen felülinek tekintett tudományos, politikai, vagy vallásos dogmában való megrekedés. A dogmatikus ember egész szellemisége kimerül abban, hogy a mások gondolatait (amelyeket a sajátjainak tud) hangoztatja. Nem tudja a régi igazságot, hogy önkritika nélkül erkölcsileg hitelét veszti a mások fölötti ítélkezés. Nála föl sem merülhet tévedésének lehetősége, hisz nem gondolkodik, nem végez önvizsgálatot, és a dogma lényege éppen az, hogy megkérdőjelezhetetlen. Ezért jogosnak érzi kijelenteni, hogy aki nem vallja a dogmát, az téves úton jár. Ezzel elhatárolódik minden más mentalitástól, és csak abban a csoportban érzi jól magát, amelyben senki nem kérdőjelezi meg az általa képviselt „örök” igazságot.
Ha mindezt a politikára vonatkoztatjuk, akkor ott vagyunk a diktatúra kellős közepén. Tudjuk, mit jelentett a történelemben a különféle ideológiák agresszióval társuló uralma, és a „tévedhetetlen vezér” mítosza. A családban, a párkapcsolatokban negatív példaként áll előttünk a diktatórikus férj, feleség, szerető. Az iskolában pedig jól ismert az autokratikus nevelési stílus.
Tulajdonképpen az emberi tévedéssel szembeni humánus magatartásról, a kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kommunikációról beszélek.Tudom, nem új, amit mondok, de fontos. A tévedhetetlenség illúziója rombolja az emberi kapcsolatokat, gátolja a megismerést és a párbeszédet, ellenségeskedéshez, intoleranciához, szellemi betokosodáshoz vezet. El kell fogadnunk, hogy mindannyian tévedhetünk, és hogy tudásunk, cselekvésünk állandó felülvizsgálata, tévedéseink felismerése, beismerése, és a túlhaladásukra tett erőfeszítések nélkül nem nézhetünk szembe őszintén egymással, nem kerülhetünk emberileg közel egymáshoz.
Egyébként úgy tűnik, nem csak az ember téved: „Isten megteremtette az embert, saját képmására.”(A teremtés könyve 1,27); „Megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön.” (A teremtés könyve 6,6); Eddigi történetünk nem sok jóval kecsegtet. Vajon képesek leszünk-e valaha tanúsítani, hogy nem tévedésből vagyunk itt?
