Három nővér Madridban
(Lucía Etxebarria: Szerelem, kíváncsiság, prozac és kétségek; Európa Könyvkiadó 2004, Mester Yvonne fordítása)
Nyár van, olvad az aszfalt, a városok legkellemesebb pontja ilyenkor egy árnyas park közepén álló úszómedence. A kolozsvári Sportparkban ez mind adott, ráadásul öt könyves házikóban is lehet olvasnivaló után nézelődni, ott találtam augusztusi, „vízpartinak” szánt olvasmányomat is.
Cristina, Rosa és Ana három nővér a kilencvenes évek végén Madridban. Ahogy testvéreknél oly gyakori, egyszerre hasonlítanak egymáshoz és élnek egymástól nagyon eltérő életet.
Ana, a legidősebb, mintafeleség, mintaanya és mintaháziasszony, mellesleg gyógyszerfüggő és válni akar. Rosa harmincévesen egy multinacionális cég menedzsere, ő a céltudatos, akinek gyerekkora óta minden sikerül, amit eltervez, mellesleg nyugtatón él és öngyilkosságra gondol. Cristina, a legfiatalabb a lázadó, aki otthagyott egy multicéget, most pincérnő egy bárban, sodródik a technobulik, alkohol, drog és alkalmi barátok között, és úgy tesz, mintha élvezné ezt az életet, miközben éppen nagy szerelmét siratja.
Ha filmszerűnek érezzük ezt az alaphelyzetet, nem véletlen: az ezredfordulós spanyol irodalom közismert figurájának számító Lucía Etxebarria forgatókönyvíró is. Magyar nyelven csupán ez a debütregénye olvasható (amelyből 2001-ben Miguel Santesmases rendezésében film is készült), de spanyolul számos regényt, verseskötetet, esszét jelentetett meg, amelyek azon túl, hogy több jelentős spanyol irodalmi díjat (pl. a Nadal-díjat, illetve a Planeta-díjat) elnyertek, a széles olvasóközönség körében is igencsak népszerűek lehettek. Etxebarria ugyanis 2011-ben azzal hívta fel magára a nemzetközi figyelmet, hogy bejelentette, nem publikál többet, mivel kiderült, hogy jóval többször töltötték le digitális kalóz-verzióban a munkáit, mint ahány példányt eladtak belőle.
A Szerelem, kíváncsiság, prozac és kétségek a Gaena-nővérek életébe bepillantva három olyan női életutat mutat meg, amelyek eltérő módon, de mégis ugyanoda vezetnek: az előre megírt szerepektől való megszabaduláshoz, és a gyermekkori traumák feldolgozásához.
A fejezetcímek ábécérendben követik egymást, mintha egy lexikont vagy egy szótárat lapozgatnánk, így jutunk el az A, mint atipikustól a Z, mint zenitig. Többnyire Cristina, ritkábban Ana vagy Rosa az adott fejezet elbeszélője, így a szöveg három különböző hangnemben, három eltérő nézőpontból rajzolja fel az immár felnőtt nővérek közös gyermekkorát, közelmúltját, jelenét. Így fokozatosan körvonalazódik az is, hogy ugyanazt a gyerekkori traumát (például, hogy az imádott apa váratlanul elhagyta a családot) eltérő módon dolgozták fel, hogy a testvérek családban elfoglalt szerepe, helyzete mennyire befolyásolta azt, hogy mikor milyen döntéseket hoztak. Az elbeszélői hang váltogatásának köszönhetően az olvasó hamarabb lát meg összefüggéseket, értesül eseményekről, mint az egymással a cselekmény kezdetén alig érintkező nővérek.
Az első fejezetben a vadóc Cristina magabiztosan kijelenti, hogy „problémáinknak semmi köze személyes vagy családi körülményeinkhez”, a zárófejezetre mindhármuk számára nyilvánvalóvá válik, hogy akkor is komoly befolyással voltak és vannak egymás életére, amikor azt képzelik, hogy egymás tökéletes ellentétei. „Ki meri azt állítani, hogy olyan nagyon különbözőek vagyunk?” – kérdezi Cristina a zárójelenetben.
Ahogy haladunk előre az ábécében, egyre világosabbá válik, hogy a (személyes, családi, tágabb társadalmi) körülmények nagyon is meghatározzák a problémáikat, hiszen mindhárman azzal küzdenek, hogy kívülről rájuk erőltetett normáknak, elvárásoknak igyekeztek megfelelni. „Mitévő legyen az ember, miután rádöbben, hogy egész életét mások óhaja szerint élte le, abban a szent meggyőződésben, hogy saját ambícióit követi?” – teszi fel a kérdést immár a kórházi ágyon Ana. Recept nyilván nincs, de az olvasó érzi: a Gaena nővérek számára még nincs veszve semmi, hiszen még húszas-harmincas éveikben járó fiatalok, és ami még fontosabb, hosszú eltávolodás után ráéreztek arra, hogy nem ellenfelei, hanem támogatói egymásnak. Hogy ebben a női, testvéri összefogásban hatalmas erő rejlik, ha mernek változtatni a gyerekkorban kiosztott női sztereotípiákra épülő szerepeiken: miszerint Ana a házias, Rosa az okos és Cristina a szexi nő. Ha elfogadják, hogy a három szerep nem zárja ki egymást.
Mindez szerencsére nem egy hollywood-i típusú könnyes összeborulásban fejeződik ki, hanem egy szinte mellékes történetszálban, ami ismét nem a szereplők, hanem csak az olvasó számára áll össze. Cristina imádja az elektronikus zenét, a 90-es évek Madridjában csupa olyan helyen jár, ahol dübörögnek a ravepartik, a cyperchic bárban, ahol dolgozik, szinte tapintani a Nirvana-életérzést, olyannyira, hogy a drogozó fiatalok példaképe (egy tragikus balesetig elmenően) a Nirvana közismerten heroin-függő énekese, Kurt Cobain. (Etxebarria első könyve történetesen egy Kurt Cobain–Courtney Love életrajz volt 1996-ban.) Anát sosem érdekelte a zene. Rosa, bár a jelenben egy már-már robotszerűen hideg, csakis ésszerű dolgokkal foglalkozó ember, gyermekkorukban gyönyörűen énekelt, és rengeteget küzdött, vitatkozott azért, hogy az iskolai ünnepélyen elénekelhessen egy szívének kedves Henry Purcell-dalt, amit a tanárai nem tartottak „kislányhoz illőnek”. Rosa gépies életében az egyetlen izgalmat egy idő után az okozza, hogy valaki minden este felhívja telefonon és bejátssza neki ezt a dalt. Hiába próbálja megtudni, ki lehet a titokzatos telefonáló, nem jár sikerrel. Végül, ahogy Cristinának meséli, rájön, nem a telefonáló személye a fontos, hanem az üzenet: hogy volt idő, amikor tudott harcolni azért, amire vágyott. Ennek következményeként lesz ereje abbahagyni a gyógyszerszedést és változtatni az életén. A szereplők nem, de az olvasó tudja, hogy a gyógyszerkábulatban félig öntudatlan Ana volt az, aki a nővérét hívogatta, aki a gyerekkorában sokat hallgatott A baljós óra című barokk dallal próbált szavak nélkül segítséget kérni tőle.
A szótárformát idéző szerkezetből, az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélői hang váltogatásából fakadó töredékesség, az erőteljesen filmszerű jelenetek (pl. egy buszos utazás, egy kudarcos bevásárlás a szupermarketben) gyors váltogatása olyan ritmikus, villódzó elbeszélésstílust hoz létre, amely a regényben gyakran emlegetett diszkófényeket és rave-party hangulatot idézi.
Noha a történet a kilencvenes évek végén játszódik (a spanyol eredeti 1997-ben jelent meg), az, ahogyan a lázadó Cristina a heti negyven munkaórát jócskán meghaladó céges irodai világot maró kritikával ismerteti, ma is ismerősnek tűnik. Ahogy a márkafüggés-márkatudatosság, a virtuális világokban való tévelygés, a bölcsész szakmák presztízsvesztéséből adódó problémák is ismerősen hangzanak negyed századdal később is.
Lucía Etxcebarria regénye komoly témákról (traumák, erőszak, drogfüggés, munkaerő-kizsákmányolás, társadalmi egyenlőtlenségek) beszél az öntörvényű lázadók olykor felszínesnek, olykor szabadosnak tűnő könnyedségével. Ilyen értelemben tehát igazi nyári olvasmány.
