A varázstalanított világ csodái
(Ponori Thewrewk Aurél: Bibliai csodák, Gondolat könyvkiadó, Budapest, 1965.)
Akinek volt már szerencséje helyesírási feladatlapokhoz a történelmi írásmód kapcsán, garantáltan találkozott már a Ponori Thewrewk (ejtsd Török) névvel. A kisnemesi család a 19. század elején a Hunyad vármegyei Ponorról települt át a mai Magyarországra, és olyan jelentős személyiségek tartoznak körébe, mint például Kazinczy nyelvújító írótársa, az 1531-ben keletkezett Thewrewk-kódex felfedezője, Ponori Thewrewk József (1793–1870). Vagy az orvos, antropológus és akadémiai levelező tag Török Aurél (1842–1912), esetleg a klasszikafilológus és műfordító Thewrewk Emil (1838–1917). Ő az, akinek egy kétsoros kis disztichonfordítása valószínűleg mindenkinek, aki járt iskolai történelemórán, ott motoszkál a fejében akkor is, ha sem az eredeti szerző Szimónidészről, sem a fordítóról életében nem hallott. „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” Ismerős? Hát persze, hogy az!
A bonyolultnak tűnő családnév a Ponori Péter nevű őstől származik, aki törökországi raboskodásából visszatérve sem hagyta el a török ruhaviseletet, és török nőt vett feleségül. Így ragadt rá a név, de mivel akkoriban még nem használtak ékezetes betűket, ezért thewrewknek írták.
Mindazok számára, akiket a csillagászat vagy akár tágabban a tudományos ismeretterjesztés érdekelt, bizonyára ismerősen cseng a neves család leszármazottjának, Ponori Thewrewk Aurélnak (1921–2014) a neve is, hiszen számtalan szakkönyv, tanulmány, tudománynépszerűsítő írás, de akár a YouTube-on is elérhető televíziós műsorok archív felvétele tanúskodik a hosszú tudósi életpálya gazdag terméséről. A Bibliai csodák ennek a pályának első, jelentősebb állomása, a szerző debütkötete, amit afféle ismerős ismeretlenként választottam ki júniusi talált könyvnek a Magas-Tátrában konferenciázva. Mert könyves házikó, benne magyar nyelvű könyv ott is, jelen esetben Csorbató (Štrbské Pleso) egyik hangulatos kisvendéglőjében is akad.
A viszonylag késői könyvpublikálást a történelem számlájára írhatjuk: 1944 őszén a Pázmány Péter Tudományegyetem Egyetemes Csillagászati Tanszékének fiatal gyakornoka szinte egyszerre kapta kézhez tanári kinevezését és katonai behívóját, hogy alig fél év múlva, a háború végén, amerikai fogságba kerülve előbb a Bad Kreuznach-i, majd a lindaui és végül a rennes-i fogolytáborok lakója legyen. Hadifogságának emlékeit 2004-es Nyugatosok című emlékiratában foglalta össze. A „nyugatos” az ötvenes évek Magyarországán a hivatalos felfogás szerint megbélyegző jelzőnek számított, a fogságból hazatérőknek igazolniuk kellett magukat, nem volt szavazati joguk, megfelelő álláshoz jutniuk időnként még igazoló papírok birtokában is problémásnak bizonyult. Nem csoda hát, hogy beletelt vagy húszévnyi, elsősorban ismeretterjesztő, kiadványgondozó munkába, amíg Ponori Thewrewk Aurél első kötete 1965-ben napvilágot látott. Ha úgy vesszük, szép példája ez a „legtémább téma” iránti tudósi elkötelezettségnek, hiszen a 21 éves fiatal kutató első cikkét az óegyiptomiak csillagászatáról írta a Csillagászati Lapokban, a bő két évtized múltán megjelenő Bibliai csodák jelentős részét pedig ugyancsak az ókori népek csillagászati ismereteivel kapcsolatos írások teszik ki. Ponori, aki az egyetemen csillagászaton kívül antropológiát, egyiptológiát és keleti nyelvészetet is tanult, izgalmas, olvasmányosan megírt könyvecskében foglalja össze, milyen természettudományos magyarázatokat kereshetünk a bibliai csodák hátterében.
A könyv azzal az optimista felütéssel indul, hogy „az emberiség napjainkban növi ki gyerekcipőit”, hiszen a „természettudományos ismeretek széleskörű terjedése lassan kiszorítja a tévhiteket és leapasztja a minden csodálatos, sőt nemlétező dolgokban hívők seregét”. Hogy a nagy magyar csillagász természettudományos ismeretek általánossá válásával kapcsolatos optimizmusa némiképp túlzottnak bizonyult, arra a közelmúltban a Covid-19-járvány kapcsán forgalomba került megannyi hajmeresztő tévhit, de akár a laposföld-hívők elképzelései, vagy a „madarak drónok” elvek hirdetői épp elegendő bizonyítékul szolgálnak.
A Bibliai csodák gazdag kultúrtörténeti, antropológiai, időnként nyelvészeti, de leginkább csillagászati magyarázatot kínál számos olyan, mind közönségesen „csodának” nevezett eseményre, tényre, amelyekre a korabeli tudás szerint nem volt magyarázat, vagy amelyeknek az eredeti értelme homályba veszett. A pátriárkák legendásan magas életkora, a vízözön mítosza, az egyiptomi tíz csapás, vagy akár Jézus csodatételeinek hátterében mind megtalálható a valóságnak egy-egy magja, amely izgalmas kultúrtörténeti magyarázat felvázolására indítja a szerzőt.
A könyv (bár keletkezési idejét tekintve akár bírhatna vallásos hitet leleplező, ironizáló felhanggal is), mégis távol tartja magát a hittel való ironizálástól. Nem leleplezni, cáfolni akar, hanem csupán természettudományos magyarázatot kínálni, történeti kontextusba helyezni a judeokeresztény kultúrkör meghatározó elemeinek egy részét. A természettudományos magyarázattal ellátott régi csoda így egyáltalán nem „varázstalanodik” szükségszerűen. Lehet, hogy éppen a tudományos boncolgatások során napvilágra került adatok, érdekes körülmények fogják újrateremteni azt az értéket, amely kárpótolhat a titokzatosság elveszítéséért.
A könyv kiindulópontja, hogy a régi leírásokból legfeljebb annyit fogadhatunk el tudományos értelemben valóságnak, hogy történt valami. De, hogy pontosan mi, hol, mikor, hogyan, milyen körülmények közt, arra csak következtethetünk. Vannak azonban olyan „csodák” is, amelyeket konkrét égi segítséggel viszonylag megbízhatóan lokalizálni tudunk az időben. A csillagászattörténet ugyanis rendelkezik olyan információkkal, hogy például időszámításunk előtt 1270 és 1440 között hány és mekkora terjedelmű napfogyatkozás volt látható Palesztinából, és ezek a napnak melyik szakára estek. Így kiszámolható például, hogy a gibeoni csata, amelynek során Józsué „megállította a napot” és ezzel győzelemre segítette Izraelt, éppenséggel i. e. 1360. július 15-én történt. Ahogy az is, hogy a Jézus haláláról beszámoló evangéliumi leírások ugyan napfogyatkozásra is utalhatnak (pl. Máté evangéliumában „hat órától kezdve sötétség lőn mind az egész földön”), mégsem lehetett napfogyatkozás, mert az telehold idején kizárt. Ám mivel az evangéliumokon kívül több más, korabeli forrás is hasonló jelenségről számol be, a természettudósok nem utalták hirtelen gőggel a mesék birodalmába az elsötétedő földet, hanem tovább kutattak az égi számítások között, és találtak is egy mintegy 50%-os holdfogyatkozást, amely éppenséggel húsvét előtti napra esett.
Ha volt is történeti alapja az evangélisták leírásának, akkor sem történt semmi csoda – következtet a szerző –, hiszen ezek a szövegek a vallásban betöltött szerepükön túl az emberiség múltjának lenyomatait, valaha átélt és áthagyományozott természeti különlegességeknek az értékeit is őrzik.
Nem csoda, hanem tudomány az, hogy pontosan ki lehet számítani, hogy Jeruzsálemben 33. április 3-án, 17 óra 48 perckor volt naplemente, 19 óra 6 perckor pedig elkezdődött és néhány perccel 22 óra előtt véget ért egy részleges holdfogyatkozás. Mégis csodálatra késztet az, hogy ezeken az adatokon keresztül, mint időkapun át könnyebben tudunk visszalépni régi korok embereinek világába. Csupán fantáziára van szükség hozzá: azzal pedig a ma embere éppúgy rendelkezik, mint több ezer évvel ezelőtti őse.
