Fénykép Kodálynak és a táguló idő
(Szabó Gyula: Volt egyszer egy gyermekkor; Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1979)
Van az erdélyi irodalomnak is egy „elveszett nemzedéke”: a két világháború közti korszak és az első Forrás-nemzedék indulása közé esők nemzedéke. Olyanok tartoznak ide, akiknek a pályája valahol az ötvenes évek derekán indult, és az ezredfordulóra zárult: az újraolvasás, értelmezés, rendszeres újrakiadás azonban (néhány fontos kivételtől eltekintve, pl. Kányádi Sándor, Sütő András vagy talán kisebb mértékben Székely János) eddig elkerülte életművüket. Történt mindez függetlenül attól, hogy az adott életmű, vagy annak egyes darabjai mennyire voltak saját korukra nézve reprezentatívak, megjelenésük pillanatában fontosak, vagy mennyire szólnának (ha tudnának) a jelenhez.
Szabó Gyula (1930–2004) is ehhez a nemzedékhez tartozott, méghozzá a szerencsésebbek közé. Munkásságának ma is van némi (főleg regionális) ismertsége, utóélete. Szülőfalujának, Homoródalmásnak művelődési otthona az ő nevét viseli, munkáinak egy kis részét újra kiadták, sőt Örökség és kötelék címen műveiről szóló tanulmánykötet is megjelent 2020-ban.
Alig huszonöt éves, amikor debütkötete, a kor bestsellerének és botránykönyvének számító kollektivizálásregény, a Gondos atyafiság első kötete megjelenik, ezt aztán sorra követik a hatvanas-hetvenes évek során novelláskötetek, elbeszélések, majd az írói pálya záró szakaszában a gigászi méretű, ötkötetes történelmi regénysorozata, A sátán labdái.
Bár kisprózájának egy része, ha csak egy-egy cím formájában is, számomra még a pionírkorszak homályából ismerős (pl. Kell-e, Gyuri, aranybicska?), nevéhez mégis a monumentális regényfolyamok, az akár több oldalnyira duzzadó körmondatok kapcsolódtak bennem. Ezért is lepődtem meg, és választottam ki júliusi talált olvasmányul egy karcsú elbeszéléskötetét.
Ezért és a háromosztatú borítóért: a kép felső harmadában a szerző neve, alatta a cím (Volt egyszer egy gyermekkor), az alsó sávban egy fénykép, rövidre nyírt hajú kiskamaszok állnak több sorban, székely ruhában, középen felnőtt férfi. Az ő arca a képkivágás miatt kimarad a keretből. Mintegy sugallva, hogy a fókusz itt rajtuk, a gyerekeken van, a gyermekkor történetében csak mellékszerepet kaphat felnőtt.
Szabó Gyula 49 éves e könyv megjelenésekor, nem éppen nosztalgiázó életkor ez, sokkal inkább a megértés, értelmezés, a dolgok helyre tételének ideje. Bár a cím akár azt is sugallhatná, e kötetben sem a nosztalgia hangja uralkodik, nem letűnt világ újrateremtésére történik kísérlet (holott a szerző mindvégig reflektál arra, hogy a szövegben ábrázolt világ ebben a formában már nem létezik), hanem e világ összefüggéseinek megértésére.
Valahol a kötet fele táján a borítóra kiemelt kép történetét is megismerheti az olvasó: a székelykeresztúri kollégium 150. születésnapján készülhetett 1943. június 6-án, amikor is az iskola kórusa Kodály-műveket énekelt a tűző napon az otthonról küldött, kölcsönzött, nem is mindig rájuk szabott viseletben izzadva, és e jeles alkalomra jutalmul egy-egy fotót kaptak a kórus tagjai. „De Kodály Zoltán is részt kért a dicsőségünkből: kérte, hogy küldjenek neki is egy fényképet a dalárdáról. Természetesen küldtek, mire ő is küldött a legfelső c-t is könnyen felérő hosszú tanárunknak egy dedikált fényképet, s cserébe ismét kérte, írják meg neki a képen levő »kerekfejű székely gyermekeknek« a nevét.”
Hogy megkapta-e Kodály 43 nyarán a kórustagok névsorát Székelykeresztúrról, azt az olvasó nem tudja meg. Talán, ha akadt egy szorgalmas tanár, aki megírja neki. De a fénykép története rávilágít kicsit arra a módra, ahogy az emlékezet működése, és a gyerekkor ábrázolása ebben a könyvben, különösen annak egyik, talán legjobb írásában megjelenik. A Ne ilyen születésnapot! a kollégium jubileumi ünnepségét rögzítő fényképtől indul, egy kemény mezei munkával eltelt, hosszan, októberig kinyúló nyári vakáció történetével folytatódik. Aztán visszakanyarodik kissé a negyvenes évekbeli „tehetségkutatók” ismertetéséhez, amelyek nem show-műsorok voltak, hanem a mai PISA-tesztekhez és IQ-tesztekhez hasonlító feladványok, ahol a sikeres, de megfelelő anyagi háttérrel nem rendelkező megoldók gimnáziumi oktatásra kaptak lehetőséget. Ezután a keresztúri kollégiumi élet anyagi vonzataiba látunk bele annak alapján, ami egy iskolás fiú bevételi és kiadási noteszéből körvonalazódik, ahogy a lengyári munkával szerzett 60 fillérből hazaküldendő levelezőlap és hat fillérre bevételezett cukorka lesz „a szó szopott szoros értelmében”. Majd az 1943/44-es tanév március 30-án váratlanul véget ér, a gyerekeket azzal az utasítással, hogy igyekezzenek otthon minél többet segíteni, szélnek eresztik: közeledik a front, behívják a még hadra foghatókat. Annak a jelenetnek a leírása, ahogyan 1944 júliusában Homoródalmáson búcsúztatták a bevonulókat, két szabógyulásan kacskaringós körmondatban mindent elmond a pillanat emberi, közösségi és történelmi tragikumáról.
„Máskor is kísérte a falu az őszönként bevonuló regrutákat, sok volt az ének és a sírás akkor is, sírtak az elmenők, igen a maradók, de ilyen »regruta-vonulás« még nem volt”, az igazi hadkötelezettek, a legények, férfiak »eleje« már rég oda volt a háborúba, most a két gyenge vég, a tizenkilencedik évükben járó fiak és a negyvenötödik évükben járó apák mentek, vonultak alakulatilag, nótaszóra masírozva verték fel a port végig a falun, elöl a tanítónk mint katonatiszt, a Józsa János szürkésfehér lován, és kétoldalt, mint az itthon maradás két síró, omladozó partja a kérlelhetetlen törvény fegyelme szerint tovafolyó, ütemesen lépő vízhullám szélén: kinek-kinek hozzátartozója, felesége, anyja, fia, testvére, rokona nagy sírással, záporozó könnyekkel. Nekem annyi szerencsém volt, hogy apám a szélső sorban énekelt-menetelt – »Pirkadozik, hajnalodik újra« –, megfoghattam a kezét már az utcánk fejénél, s szaporán aprózott léptekkel mehettem vele, kísérhettem végig a falun, utána ki a faluból, el egészen a Kőkeresztig, Almás és Lövéte határáig mehettem vele kézen fogózva, ott aztán egy utolsó szorítással kicsúszott az enyém az övéből, mint amikor a csavarszeg menete éppen attól szalad meg és lazul szét az egész, mert igen szorosan meghúzták…”
Innen az apa spirálos noteszbe írt hadinaplójára kerül az elbeszélés fókusza (utóbb az 1994-es kiadású A névtelen katona című munkájában bővebben dolgozza fel ezt a témát), majd a szovjet hadsereg megjelenésére a faluban, és arra a különleges születésnapi élményre, amikor egy vidám orosz tiszt jóvoltából életében először ült nyeregben, hogy a sereget a patkolókovácshoz elvezesse. Ezt követi este a pajtaeresz alól nézett lövöldözés, amikor a 14 évesek örökös halálmegvető bátorságával úgy gyönyörködik a nyomjelző lövedékek fényében, mint a tűzijátékban. Az írás rövid eszmefuttatással zárul arról, hogy bár a fentiekben ismertetett háborús élményei a gyermekperspektívának köszönhetően inkább valók hadipropagandára, mint békeharcos nyilatkozatokra, az igazi győzelem mégis abban a megjegyzésben foglalható össze, amit évekkel később, a háborúból szerencsésen hazatért apa mond, fia érettségi bizonyítványa láttán: ez is ér annyit, mintha otthon maradt legényként egy szekér fát hozna haza. Mert, amint a korábbiakból már kiderült, Homoródalmáson a huszadik század elején az volt a férfivá érés mérföldköve, innentől szabad volt szivarozni.
Kultúrtörténet, hadtörténet, történeti dokumentumok beillesztése személyes történetekbe, személyes élményeké történeti narratívákba, etnográfia és grammatika, szétfutó cselekményszálak, áradó, hosszú körmondatok, bennük egy-egy emlékezetes, váratlan invencióval odavetett jelző, határozó, az idő hol egyetlen pillanatra szűkül, hol végtelenbe tágul: nemcsak az adott elbeszélés, hanem a teljes könyv, és általában Szabó Gyula stílusára jellemző ez a szövegalkotás.
Talán ez is az újraolvasásának egyik legnagyobb akadálya, a „toolongtoread” korszak emberének szoknia kell azt a nagy sodróerejű, ezerfele szétfutó, gazdag utalásrendszert mozgató nyelvet ahhoz, hogy örömét lelje benne.
Bár a Volt egyszer egy gyerekkor nem tartozik Szabó Gyula ismert művei közé (a benne levő írások egy része más köteteiből is visszaköszön), ez a tematikus válogatás jó belépő lehet egy izgalmas, és jelenleg nem valódi értékén becsült életműbe.
