Kiss Jenő: A műfordító emlékeiből
(Kiss Jenő: A műfordító emlékeiből. Visszatekintések és kiadatlan versfordítások: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986)
„A műfordítás (…) az önfegyelmezés eszköze is, önmagunk próbára tétele. (…) Makacsságra neveli az embert, ami aztán segít az élet más területein megmutatkozó nehézségek leküzdésében is. Hogy többé-kevésbé meg tudtam állni a helyemet az életben, azt műfordítói tevékenységemnek is köszönhetem.”
A fenti idézet úgy hangzik, mintha valamilyen sikeres angolszász szerző ezredfordulós életmód-tanácsadást kínáló könyvéből származna, pedig egy, immár pályája tapasztalatait összefoglaló romániai magyar költő megjegyzése az 1980-as évek közepéről. Kiss Jenő (1912–1995) költő, műfordító, szerkesztő a huszadik századi romániai magyar irodalmi-kulturális élet különböző korszakait megélte és ismerte, különböző irodalmi intézmények működtetésében vett részt. Akár valóban a műfordításnak köszönhette, akár veleszületett tulajdonsága volt, munkája során bizonyára jó hasznát vehette mind a fenti idézetben szereplő önfegyelemnek, mind a makacsságnak. A két világháború közti irodalom második nemzedékének tagjaként jelentkező fiatal költő a 30-as években az Erdélyi Helikon segédszerkesztője, majd a Termés című nemzedéki kulturális folyóirat szerkesztője, 1944 és 1947 között (a szervezet betiltásáig) az EMKE főtitkára, a rendszerváltás után előbb az Utunk, 1948-tól az Állami Könyvkiadó, majd ismét az Utunk, később a Napsugár (1957) és az Igaz Szó (1959) szerkesztője lett. 1990-ben, az újabb rendszerváltás után a régi helikoni közösség egyetlen életben levő tagjaként ő lett az újjászerveződő, majd néhány év után megszűnő Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC) tiszteletbeli elnöke.
Kiss Jenő neve elsősorban költőként és műfordítóként volt ismert (bár a rövid időre feltámadt ESZC kiadásában Ithaka messze van címen 1992-ben megjelent izgalmas önéletrajzi munkája is, amelyben a Kolozsvárról 1944 őszén a szovjet hadsereg által elhurcolt férfiak sorsát örökíti meg).
A bevezetőben idézett gondolattal ellentétben írók, költők és nemritkán az olvasók is többnyire mellékes, esetleg másodrendű tevékenységként tekintenek a műfordításra. Amolyan adott esetben szükséges, de az „igazi” alkotáshoz képest elhanyagolható jelentőségű munkának tartják. Ugyanakkor a történelmi eseményeknek köszönhetően alkalmanként az épp tiltólistán szereplő, a hatalom szemében persona non gratának számító szerzők számára a műfordítás volt a publikálás egyetlen lehetséges módja. A magyar irodalom csaknem minden jelentős szerzője dolgozott műfordítóként az ötvenes, hatvanas években. Bár Kiss Jenő pályáján is volt az ötvenes évek elején egy rövidebb korszak, amikor „csak” műfordítóként és szerkesztőként, tehát mások munkájának tolmácsaként, gondozójaként dolgozott, a műfordítást már a harmincas években, fiatal Erdélyi Helikon-szerkesztő korában elkezdte. A transzilvanizmus szellemében a lap igyekezett figyelmet fordítani a régi és kortárs román irodalomra, Kiss Jenő pedig Ion Creangă-novellákat, illetve Mihai Beniuc-verseket fordított a Helikon számára. A háború előtt az ő fordításában mutatták be Lucian Blaga Gyermekkeresztesek (Cruciada copiilor) című darabját. Később elsősorban a román líra fordítójaként vált ismertté: Eminescu Esthajnalcsillagát, Coşbuc, Bacovia, Blaga műveit és a román folklór számos alkotását lefordította, csak balladákat tartalmazó kötete öt jelent meg.
Az 1986-os A műfordító emlékeiből. Visszatekintések és kiadatlan versfordítások kötet bepillantás az ablakon keresztül a műhelybe. Kiadatlan versfordítások néhány ismert (pl. Mihai Eminescu, Lucian Blaga) és számos ma már kevéssé ismert (főleg román és szovjet) költőtől és néhány olyan neves angol szerzőtől, akikről gyakran az angol szakot végzettek sem mindig tudják, hogy verseket is írtak (mint például Walter Scott vagy James Joyce). Hét kisesszé a fordítói munkáról, amelyek esztétikai megállapításaikon túlmenően a mai olvasó számára azért lehetnek érdekesek, mert egy-egy jelenet, helyzet felvillantásán keresztül bepillantást nyújtanak abba, milyen volt az erdélyi kulturális élet intézményeinek működése a szocializmus korában. Nemcsak fordítói technikákról, a nyersfordításból való dolgozás nehézségeiről olvashatunk, hanem hallunk vitákról, sértődésekről, együttműködésekről, sikeres és zátonyra futott szerkesztőségi tervekről és félig belső sugallatra, félig művészi vagánykodásból tett vállalásokról. (Az Esthajnalcsillagot fordítja le a készülő Eminescu-összes számára mindössze tíz nap alatt.) Bár a könyv megjelenésekor, 1986-ban már meglehetősen áthallásos lehetett, egy írószövetségi gyűlés futtában felidézett jelenetén keresztül, ahol az idős Lucian Blagát elmarasztalták és írószövetségi nyugdíja megvonásával fenyegették, még az is felvillan, hogyan alakítja kényszerrel a művészetet, hogyan félemlíti meg az embereket a diktatúra.
Szépen kirajzolódik az is, hogy a megrendelések és vállalások mellett a véletlenek és a személyes ízlés hogyan alakítják egy-egy fordító választásait. Versírás és műfordítás közti határ elmosódik, a kettő egymást helyettesíti. Kiss Jenő Lila alkony címen például kötetnyi George Bacovia-verset fordított, és nemcsak a román költő verseinek világát érezte magához közel állónak, de életútjaikban, kedvteléseikben is sok hasonlóságot vélt felfedezni. Holott sosem találkoztak, egy véletlen folytán vett részt a temetésén és ugyancsak véletlenszerűen kerültek a kezébe Bacovia összegyűjtött versei, amelyek aztán saját alkotói válsága, politikai mellőzöttsége idején menekülési útvonalat és önkifejezési lehetőséget biztosítanak számára. „Nekem ott kellett akkor lennem Bukarestben, be kellett tévednem a temetésére, kezembe kellett vennem a könyvet. (...) Az ő versein át fejeztem ki a magam szomorúságát-nyomorúságát is, ő lett az én költői alteregóm.”
Az esszékbe itt-ott elrejtett utalások szinte erőteljesebben idézik fel a szocialista korszak hétköznapjait, mint a ma már alig ismert, kisebb jelentőségű költők versei, amelyekben az „elvtársak” megszólítás mellett fel-feltűnik egy-egy győzedelmesen dudáló gyár, vagy vígan szántó traktor. A mából olvasva azok inkább díszletszerűnek, karikírozottnak tűnnek, míg az egyes szám első személyben megszólaló esszék élesen felidézik a 80-as évek fojtó hangulatát.
Hogy mennyire az volt, azt talán a kötet elején talált ajánlás jelzi a leginkább. A véletlen időnként kiváló rendező: az 1986-os kötetben 1988. június 10-én ez az ajánlás került: „»Szállj fel a csillagokba / Szállj fel, szabad madár« Minden jót kíván neked kicsengetésed emlékére (örömére) barátod, Csongi.”
Az István, a király Erdélybe akkor még különböző titkos utakon becsempészett, bakelitlemezeken, kazettákon rongyosra hallgatott dala már nem csak az iskolából való szabadulásra utal. A mából olvasva előrevetíti mindazt, ami a dedikáció bejegyzése után alig másfél évvel megtörtént, és amely bizonyára a gyerekből felnőtté váláson túlmenően is gyökeresen megváltoztatta mind Csongi, mind pedig az ismeretlen hajdani végzős életének alakulását.
