Köztereken, parkokban, de akár a botanikus kert sétányai mellett is találkozhatunk apró, madáretető-méretű házikókkal. Aki kíváncsi, és kinyitja az ajtót, néhány könyvet talál: többnyire régi, viharvert példányokat, de néha vadonatúj, szinte még nyomdafesték-illatú is akad köztük. Az íratlan szabály szerint bármelyik könyv lapozgatható egy közeli padon, vagy akár kölcsönözhető is, ha olvasás után visszavisszük, de más olvasmánnyal is helyettesíthető, ha netán annyira megkedveltük volna, hogy nincs szívünk megválni tőle.
Kolozsváron 2019 áprilisában a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és az Octavian Goga Megyei Könyvtár kezdeményezésére több ilyen könyves házikót is kihelyeztek, arra biztatva a járókelőket, hogy itt keresgéljenek olvasnivalót maguknak. Nem tudom, kihelyezésük óta mikor, hogyan, kik által kerülnek be könyvek ezekbe a házikókba, de a példányok állapotát, kiadási évét elnézve, valószínűleg leginkább hajdani gazdájuk halála után elárvult könyvtárak darabjainak jelentik ezek a házikók az utolsó menedéket. Megunt, kinőtt, feleslegesnek ítélt, a sárguló lapok közt bevásárló cetlit, könyvjelzőként betett régi kártyanaptárt rejtő könyvek várakozóhelye. Köztük néhány új, fényes papírra nyomtatott kortárs kiadvány: olvasni és talán játszani szerető emberek ismeretleneknek szánt ajándékaként.
2024-ben ilyen talált könyvek által hordozott történetek nyomában indultam el.
Nemcsak Kolozsváron kerestem olvasmányokat, hanem minden olyan helyszínen, ahol az év során megfordultam, és ahol hasonló könyves házikókat találtam: Temesváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Kassán, Würzburgban. De találtam hasonló olvasnivalót a Hargita tetején, a Madarasi menedékházban, és a felvidéki Csorba-tó mellett is.
Azt, hogy melyik könyvet viszem haza, melyikről írok, egyedül a saját kíváncsiságom határozta meg: azt a kötetet vettem el, amelyik éppen a legérdekesebbnek tűnt. A legrégebbi, Amelia Earhart utolsó útjáról 1939-ben jelent meg, a legfrissebb, Sarah Polley memoárja, 2022-ben. Egyetlen kötet kivételével mindet vissza is vittem, bár nem mindig ugyanarra a helyszínre, ahol találtam őket. Fél szemem rajta tartottam sorsuk további alakulásán: egy-két hét, és általában eltűntek a polcról, valaki újra megtalálta, újra hazavitte őket.
A könyves házikók tehát nem könyvtemetők, inkább zsúfolt buszmegállókhoz hasonlítanak, ahol nincs kijelző tábla, nem tudni, milyen busz jön, és az majd hova viszi az utast. A várakozási idő is változó, volt könyv, amit néhány óra alatt (amíg én az uszodában voltam) el is vittek. Olyan is akad, amit már egy éve minden egyes alkalommal ugyanott találok. Legközelebb hazahozom melegedni egy kicsit: jó író korrekt novellái, csúnyácska kiadásban.
A gyermekkönyvek, főleg ha újabb kiadásúak, tiszták és színes képek is vannak bennük, ritkán vesztegelnek a polcon. Úgy tűnik, a gyerekolvasókban hatványozottan működik a kincskereső ösztön és a kalandvágy. Rájuk való tekintettel kifejezetten gyermekirodalmi munkát egyetlenegyszer választottam (Annie M. G. Schmidt: Macskák társasága), meghagytam a keresgélés, rátalálás örömét a célközönségnek.
Arra számítottam volna, hogy a szakkönyvek, tudományos munkák reménytelen helyzetben vannak egy virtuális könyvbuszmegállóban, garantált, hogy az idők végeztéig ott fognak vesztegelni. Alábecsültem a szakmai érdeklődéssel olvasókat, ami egy egyetemi városban nagy hiba volt. Úgy látszik, egy tornaóra, egy úszóedzés a sportparkban, vagy egy séta a botanikus kertben arra is alkalmat adhat sokaknak, hogy szakmai könyvtárukat egészítsék ki ideig-óráig egy újabb kötettel. Így tettem én is, és nem bántam meg a hirtelen támadt kíváncsiságot: az Elefánthy-család történetén keresztül sokat tanultam a középkori társadalmi viszonyokról. Azóta magabiztosan állítom, hogy több tucatnyi Trónok-harca szerű sorozatot el tudnánk látni alapanyaggal.
Leggyakrabban a múlt század második felében kiadott kötetekkel találkoztam, afféle szegény rokonok ezek a könyves házikókban. Hajdan egy hangsúlyosabban könyvkultúra alapú társadalomban bizonyára évtizedekig üldögéltek megbecsült helyen, egy-egy könyvespolcon, aztán eltelt az idő, az otthonosságnak vége szakadt, eljött számukra a kalandozás ideje. Sokszor megviseltek, sárgulnak a lapjaik, kopott, szakadozott a borítójuk, de jellemzően igen jól szerkesztett, megbízható könyvszakmai tudással piacra dobott kötetek. Persze magukon viselik megjelenésük korának ideológiai jellemzőit is, szükség volt némi nyelvi, fogalmazásbeli kompromisszumra ahhoz, hogy megjelenhessenek. Móra Ferenc regénye (Négy apának egy leánya), Kiss Jenő műfordítói vallomásai, Szabó Gyula önéletrajzi kispróza kötete, Ponori Thewrewk Aurél bibliai csodák csillagászati magyarázatairól írott könyve, vagy Csibi Istvánné Siklódi Márika naiv önéletírása az ismeretbővítés mellett némi időutazást is kínált az olvasónak. Nemcsak nekem, azoknak is, akik azonnal elvitték a könyves házikóból, ahova visszavittem őket. Esetleg vissza se jutottak oda, ismerősök előre elkérték őket.
Legkevésbé kortárs irodalmi művekkel találkoztam. (A kortárs írónő, Lucía Etxebarría kötete is mintegy húsz éve jelent meg.) A sima, tiszta borító, a fehér lapok, az aktualitás megteszi a hatását, valószínűleg kevésbé hajlanak rá az emberek, hogy sorsukra bízzák őket egy könyves házikóban a park közepén.
Egy év tapasztalata után azt mondanám, a szabad csereberélésre szánt könyves házikók nem a könyvek siralomházai, nem feltétlenül az utolsó menedéket jelentik a könyvzúzda és a papírmalom előtt. Még csak az sem igaz, hogy régi, ma már teljesen aktualitását vesztett kötetek sorakoznak ott hónapszámra. Jót tesz nekik, ha egy intézmény (könyvtár, de akár egy könyvklub) rendszeresen átvizsgálja, frissítgeti a tartalmukat, de (egy Kolozsvár méretű nagyvárosban legalábbis) több-kevesebb szerencsével megélnek a közönség névtelen tagjainak odafigyelésből is. Hacsak nem törik szét őket vandál kezek.
Miközben én a könyves házikók tartalmával kísérleteztem, anélkül, hogy tudtam volna, egy másik kísérletben is részt vettem. Jó barátok egy éven át rendszeresen eldugtak számomra néhány régi könyvet a kolozsvári könyves házikókban, méghozzá stratégiai érzékkel olyankor, amikor várható volt, hogy arra járok. Aztán lesték, írok-e róluk. Soha, egyiket sem találtam meg, valaki mindig gyorsabb volt, és elvitte előlem. Ami azt jelenti, hogy a látszat ellenére nagy a mozgás ezekben a házikókban, rövid az átfutási idő, könyvrajongóknak érdemes gyakran nyitogatni az (időnként megereszkedett) ajtókat.
Éppen ezért egyéves könyvkísérletem zárásaként az adventi várakozás jegyében néhány új kötetet szórok szét Kolozsvár könyves házikóiban. A marosvásárhelyi Lector Kiadó, a nagyváradi Holnap Kiadó és a kolozsvári Polis Könyvkiadó ajándékai ezek a kolozsvári olvasóknak. Aki megtalálja, hazaviszi őket, kérem, posztoljon róluk egy képet a közösségi médiában és jelölje be a könyv kiadóját is. Aztán olvassa el, tartsa meg, vagy adja tovább, vigye vissza egy könyves házikóba, hátha másoknak is örömöt okoz vele.
„Pro captu lectoris habent sua fata libelli”. Vagyis a könyvek sorsa attól függ, mennyire tudja őket befogadni az olvasó. Emlékeim szerint latinórán tanultuk ezt a mondást, egyéb általános érvényűen bevethető kifejezések mellett. De az is lehet, hogy valamilyen 19. századi regényben olvastam a bölcsészkaron, ahol az évek során igen gyors tempóban, igen sok könyvet elolvashat az ember.
A könyveknek tehát saját sorsa van és ez az olvasótól függ. Egy év ismerkedés után úgy látom, a könyves házikókban rejlő kötetek a könyvvilág kalandorai. Titkok őrizői, csak néhány jelzésből következtethetünk arra, hogyan kerültek a polcra, ki volt a gazdájuk, hányan olvasták őket korábban. Nincs vesztenivalójuk: lehet, hogy tüzelő lesz belőlük a télen, de az is lehetséges, hogy valaki beléjük lapoz, a táskájába csúsztatja és hazaviszi őket.
