Eső, tea és angol humor
(Kate Fox: Watching the English, The Hidden Rules of English Behaviour. 2004.)
„Mi, ha a nő egy kicsit szimpatikus, azt mondjuk: Imádlak. Az angol, ha halálosan szerelmes, azt mondja: I rather like you. Meglehetősen kedvelem Önt.” – így magyarázza Szerb Antal Pendragon legendájának hőse, Bátky János a kontinentális és az angol férfiak udvarlási szokásai közötti különbségeket. A regény során Bátky megállapításokat tesz arról is, hogy az angol felsőbb osztályok köreiben a jólneveltség tiltja, hogy valaki intellektuális érdeklődést áruljon el, viszont imádják a szabad természetet és sajnálatos módon képtelenek iható kávét főzni.
„Az angolok tagadják, hogy szeretnek sorba állni – pedig imádnak. Egy kontinentális autóbuszmegálló körül az emberek látszólag szórakozottan őgyelegnek és csellengenek. Amikor az autóbusz megáll, megindul ellene a roham. A legtöbben följutnak az autóbuszra, a szerencsés kisebbség pedig elegáns mentőautón távozik. Az angol ember még egyedül is szépen, szabályosan sorba áll a megállónál.” – így pedig Mikes György humorista vélekedik róluk, akit az angolok újságíróként George Mikes néven ismernek.
A kortárs angol író, Julian Barnes a szigetlakó-léttel magyarázza az első látásra szokatlannak tűnő angol vonásokat, és azt a szerinte már-már rögeszmés érdeklődést, amellyel az angolok a franciákat, mint az idegenség megtestesítőit figyelik.
„Igazából nem rólatok van szó... ti valahogy többek vagytok önmagatoknál, ti vagytok a szimbóluma mindennek, ami idegen. Minden, nemcsak a franciaság, Calais-nál kezdődik. Míg ti, ha a határaitok felé tekintetek négy nagy civilizációval szembesülhettek, mi távoli szigetünkön úgy élünk, hogy egyik oldalon ott vagytok ti, a másik három oldalon pedig a halak.”
Angol szakosként angol és nem angol írók tollából számos megállapítást olvastam már az angol humor, az angol viselkedési szabályok, röviden szólva az „angolság” mibenlétéről, és az avatatlan külföldi számára sokszor érthetetlennek tűnő szabályairól. Boldogan csaptam le hát egy würzburgi plébánia könyves házában tárolt kevés angol nyelvű könyv között egy olyanra, amelyik tudományosan megalapozott állításokkal ígérte megmagyarázni az angolság mibenlétét.
Kate Fox: Watching the English. The Hidden Rules of English Behaviour (Figyeljük az angolokat: Az angol viselkedés rejtett szabályai) ugyanis nem csupán a közhelyszámba menő nemzeti, etnikai sztereotípiák listába szedése, hanem profi antropológus munkája, aki állításait nemcsak humoros stílusban, hanem terepgyakorlattal alátámasztva közli az olvasóval. Méghozzá az angolszász esszéírás szabályai szerint csinos fejezetekbe, alfejezetekbe szedve, amelyek végén pár bekezdésben mindig össze is foglalja az adott fejezet mondanivalóját. A könyvesházban talált könyv, a borítóján egy stadion lelátóján esernyő alá húzódó, elmélyülten újságot olvasó párral az első kiadása az egyébként nemzetközi bestselleré vált, több nyelvre lefordított könyvnek. Tíz évvel az első megjelenés után, 2014-ben új felmérések adataival, új terepmegfigyelésekkel kiegészítve újra kiadták.
Antropológusok terepen végzett kutatásait általában úgy képzeljük el, hogy a bátor kutató valamilyen Isten háta mögötti vidéken élő törzs életét kutatja, és hosszan él olyan civilizációs kényelmek nélkül, mint a folyóvíz vagy a hajszárító, majd végül minderről komoly tanulmányokat közöl. Kate Fox ennél jóval urbánusabb antropológiai munkát végez, amikor azt kutatja, hogyan viselkednek az emberek egy lóversenyen vagy egy kocsmában, és melyek az íratlan szabályai a konfliktusmentes együttélésnek egy milliós nagyvárosban. Mert noha azt hinnénk, hogy a konfliktushelyzetek kutatása bír igazi jelentőséggel, hiszen ilyenkor mutatkozik meg az emberek „igazi természete”, voltaképpen a jellemző viselkedés nem a konfliktus, hanem az együttműködés. Így fordult Fox (és kutatótársainak) figyelme arra, hogy melyek azok a szabályok, amelyeket az emberek a társas együttlét során, például egy focimeccsen vagy egy angol pub pultjára támaszkodva betartanak, anélkül, hogy gondolkodnának rajta, sőt anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennének annak, hogy valamilyen szabályt követnek.
Persze az ilyen terepmunkához is vállalni kell a kényelmetlenségeket, például szándékosan nekimenni az embereknek a metróaluljárókban, és számolni, hányan kérnek (teljesen ártatlanul) elnézést a hirtelen testi kontaktusért, hallgatózni a szomszéd asztalnál zajló kocsmai beszélgetést figyelve, vagy rosszalló pillantásokat kockáztatva szándékosan előremenni sorban álláskor, ami, ahogy Mikes már a negyvenes években megfigyelte, botrányos neveletlenségre utaló viselkedésnek számít a La Manche csatorna túlsó oldalán.
A könyv első fejezetei az angol kommunikáció jellegzetes kódjait mutatják be, az ismerkedés, a búcsúzkodás, a nyelvi jelenségekbe kódolt osztálykülönbségek, a humor és a tipikus kocsmai kommunikációs szabályok alapján. Magyarázatot kapunk arra az égető kérdésre is, hogy vajon miért szeretnek az angolok az időjárásról beszélgetni. Nos, annyit elárulhatok, nem a sziget időjárásának változékonysága az oka, nem is valami meteorológiai túlérzékenység: az időjárásról való beszélgetés voltaképpen nem az időjárásról szól.
A kötet második része a jellegzetesnek ítélt angol viselkedés szabályait elemzi, kitérve az általános jellemzőkre (például, hogy a kertészkedés Angliában több mint időtöltés, valóságos nemzeti hobbinak tekinthető, egy felmérés szerint a felnőtt lakosság több mint hatvan százaléka kertészkedett a lekérdezést megelőző héten), de az olyan szociális kérdésekre is, mint, hogy milyen osztálykülönbségek figyelhetők meg az angol otthonok berendezésében, az autózási szokásokban, az étkezésben vagy az öltözködésben.
Bár résztvevő megfigyelésre, közvélemény-kutatások adataira támaszkodó, tehát végső soron tudományos igényű szövegről van szó, sőt az utolsó fejezetben még egy diagramot is kap az érdeklődő a tipikusnak tartott angol viselkedések összefüggéseinek vizuális megjelenítésére, Kate Fox könyve mégis könnyedsége, humoros megállapításai, és nem utolsósorban hangsúlyozott öniróniája révén nyeri meg az olvasók szívét. Mert miközben újabb és újabb, kívülről nézve akár mulatságosnak, de minimum érthetetlennek érzett angol szokásra, viselkedési mintára hívja fel a figyelmet, nem feledkezik meg arról, hogy ezek jelentős részét saját magában is mindegyre felfedezze.
Bár a könyv eredeti megjelenése óta eltelt húsz esztendő alatt a könyvbe foglalt megfigyelések egy része már nem, vagy nem teljes mértékben tekinthető érvényesnek, (különösen a popkulturális, illetve médiafogyasztási szokások változhattak sokat, a 2004-es változat például még csak a közlekedési eszközökön való hangos mobilhasználatról ír, nem elemezhette például az online kommunikációs szokásokat), Az angol viselkedés rejtett szabályaiban leírt megállapítások jelentős része ma is érvényes bizonyos mértékben. Vagy legalábbis némi eligazítást nyújt, ha turistaként vagy munkaügyben a brit szigeteken járunk.
Csupán egy komoly veszélyt érzékelek: aki Kate Fox kalauzolását elfogadva végigköveti őt az angol kommunikációs kódok és viselkedési minták világában, hajlamossá válhat arra, hogy amatőr antropológusként saját környezetét is figyelni kezdje. De ez talán nem olyan nagy baj. A magam részéről szívesen olvasnék egy hasonló könyvet a kolozsvári közlekedés, a hazai piaci, iskolai, kocsmai stb. interakciók, vagy akár a reggeli dugóban araszoló autós viselkedésmódok antropológiai vizsgálatáról. Akár angolosan, egy csésze tea mellett is egy ködös novemberi délutánon.
